Tra-la-la-la-la-la-la-lajra – nil nisi divinum stabile est; caetera fumus – a gondola kikötött, ott állt a régi palota, milyen elragadó szürkében és rózsaszínben – kecskék és majmok, és hová lett a fürtötök? –, de a grófnő csak ment, amíg egy kis parkba érkezett, ahol Niobe meg- ajándékozta egy szekrénnyel, aztán eltávozott. Burbank egy kis hídon át Ment a szálloda előtt; Elbukott, amint meglátta Volupina hercegnőt. Tenger alatt gyászzene, Lélekharang elmerül A tengerbe: Herkules Elhagyta őt hűtlenül. A hajnalt Istria felől Az érclovak felverik. A hercegnő gondolája Ég a vízen estelig. Bleistein így fest valahogy: Roggyant térde hajlata S karja, kifordult tenyér. Csikágó–Bécs-i szemita. Protozoás iszapból Fénytelen szem, dülledő, Néz egy Canaletto-képre. Füstös gyertyavég-idő Lekonyul. A Rialtón rég. Oszlop alatt patkány ás, A zsidó meg a sors alatt, Nagyszőrmés. A gondolás Mosolyog. A hercegnő Sovány kezén lila folt, Tébécés. Kiszáll. Fény, fény. Nevetgél Sir Ferdinand Kleinre. A velencei Szárnyas oroszlán megszökött? Mereng Burbank a hét törvény S az idő romjai fölött.

Mennyit gondolok rád ma este, Walt Whitman, mert végigsétáltam a fák alatt és fejfájástól facsartan néztem a teliholdra. Éhesen és fáradtan versbe való képeket akartam beszerezni és betértem a neonfényes szupergyümölcspiacra és a te felsorolásaidról álmodoztam! Micsoda őszibarackok, micsoda tört árnyak! Egész családok, este vásároltak! Férjekkel zsúfolt folyosók! Feleségek az aligátorkörték, kisbabák a paradicsomok közt! - és te, Garcia Lorca, mit csináltál odalent a görögdinnyéknél? Láttalak téged, Walt Whitman, gyermektelen, magányos, vén kajás, ahogy sorra piszkáltad az ételeket a hűtőszekrényben és szemeztél a fűszeresinasokkal. Hallottam, ahogy mindegyiktől megkérdezted: Ki vágta le a sertésbordákat? Mennyi a banán? Enyém leszel-e, angyalom? Kószáltam ki és be a ragyogó konzervdobozhalmok között és követtelek téged és képzeletemben követett az áruházi detektív. Együtt ballagtunk le a nyitott folyosókon és társtalan szeszélyünkben megkóstoltuk az articsókát, magunkévá tettünk minden jegelt inyencséget és közelébe se mentünk a pénztárnak. Hova megyünk, Walt Whitman? A kapukat becsukják egy óra mulva. Merrefelé mutat a szakállad ma este? (Hozzáérek a könyvedhez és álmodozom a mi odysseiánkról a szuperpiacon, ostoba érzés.) Átsétáljuk az egész éjszakát, elhagyatott utcákon? A fák árnyékkal növelik az árnyékot, kialszanak a fények a házakban, mindketten magányosak leszünk. Vagy baktatunk majd szerelmünk elvesztett Amerikájáról álmodozva, el a kocsifelhajtókon várakozó kék autók mellett, hazafelé hallgatag kunyhónkba? Jaj, édesapám, szürkeszakáll, magányos öreg bátorság-példája, miféle Amerikád maradt, amikor Kháron ellökte a rúddal a kompját, és te kijutottál egy ködös partra és ott álltál és figyelted, hogyan tűnik el a csónak a Léthe fekete vizein?

Ülök és nézem a világ minden bánatát, minden elnyomást és szégyent Hallom a tetteik után lelkifurdalás közt gyötrődő fiatalemberek titkos, görcsös zokogását, Látom a szegényes életben az anyát, akit gyerekei bántanak, s meghal elhagyottan, csonttá fogyva, kétségbeesetten, Látom a feleséget, akit férje bánt, látom a fiatal nők áruló csábítóit, Észreveszem a féltékenység mardosását, a rejtőzni törekvő, viszonzatlan szerelmet, látom a föld e látványait, Látom a csata, a dögvész, a zsarnokság művét, látom a vértanúkat, a foglyokat, Figyelem az éhínséget a tengeren, a tengerészeket, akik sorsot vetnek, kit öljenek meg, hogy megmentsék a többiek életét Figyelem a sértést, a megalázást, ahogy a pimaszok bánnak a munkással, a szegénnyel, a négerrel meg a többivel, Ülök és nézem mindezt az aljasságot, végtelen haláltusát, És látom és hallom és hallgatok.

York napsütése rosszkedvünk telét Tündöklő nyárrá változtatta át. Családunkról már elvonult a köd S alámerült az óceán szívébe. Most homlokunkon győztes koszorú, Diadalemlék csorba fegyverünk, Vad riadónkból víg vacsora lett És édes dallam szörnyű indulónkból. Szelíden mosolyog a háború, Nem lovagol páncélos paripán, Hogy félénk ellenség szívét ijessze, Ehelyett fürge lábakkal szökell A hölgy-szobákban léha lantzenére. De én, aki nem játszani születtem Sem tetszelgő tükröknek udvarolni, Kit durván véstek és szerelem fénye nélkül S riszáló nimfák előtt nem feszíthet, Kit megfosztottak minden szép aránytól S a természet becsapott termetemmel, Ki torzul, félig kész, s idő előtt Küldettem el e lélegző világba, Bénán s idétlenül, hogy a kutyák Megugatnak, ha bicegek előttük – Én ilyen fuvolázó békekorban Nem is tudok egyébbel szórakozni, Mint hogy a napon nézem árnyamat És csúfságomat magam magyarázom: Én, mivel nem játszhatom a szerelmest, Hogy eltöltsem e csevegő időt – Úgy döntöttem, hogy gazember leszek S utálom e kor hiú gyönyörét.