„Voltaképpen miért nem fordít?” – szegezte a kérdést Vas Istvánnak Babits Mihály 1933-ban. A fiatal költő, aki addig csak németül és franciául olvasott, ekkor nekifeküdt a „kalmár” angolnak, és komolyan fordítani kezdett. Elsőként Yeats An Old Song Resung (Egy régi dal visszhangja) című nyolcsorosával próbálkozott.❶ Guillaume Apollinaire válogatott verseinek 1940-ben kiadott kötetében hat költemény az ő tolmácsolásában olvasható.❷ Az angol barokk költészettel, John Donne és Andrew Marvell munkáival, 1943-tól foglalkozott, de az Angol barokk líra című gyűjteménye csak 1946-ban jelenhetett meg. Drámát az 1940-es években kezdett el fordítani, Shakespeare VI. Henrikjét és a III. Richárdot.❸Nem csak a háborúban, de a kényszerű elhallgatása idején is a műfordításba menekült, lektori munkája mellett ez lett legfőbb tevékenysége és menedéke. Ekkor tolmácsolta Schillert, Racine-t, Thackeray-t, Heine-t, Molière-t. Versfordításainak gyűjteménye 1955-ben és 1957-ben Hét tenger éneke címmel jelent meg.
Ritkán tudatosul, hogy T. S. Eliot❹, Goethe, Villon, Keats, Kavafisz vagy Nally Sachs lírája az ő hangján szólal meg, de II. Rákóczi Ferenc emlékiratainak magyar szövegét is neki köszönhetjük.❺ A színházakban pedig évtizedeken át az ő fordításában játszották például a Tartuffe-öt ❻, a Don Carlost ❼, a Rosencrantz és Guildensternt ❽, vagy Maeterlinck Kék madarát. ❾
Azt vallotta, hogy „az a jó magyar fordítás, amelyik maga is jelentős magyar művé válik, s nemcsak azzal, hogy szépen, természetesen hangzik magyarul – »mintha magyarul írták volna«, ahogy mondani szokták –, hanem az idegenségével is, azzal, hogy olyat szólaltat meg, ami addig nem szólt, vagy éppen akkor nem szólhatott magyarul; hogy utóélete, hatása van az eleven irodalomban”. A fordítás számára írói gyakorlat, szenvedély, küldetés volt. Minden munkája új világot nyitott: „hogy egy idegen költő világában igazán otthon érezzem magamat, művéből legalább valamit le kell fordítanom, áttennem a magyar nyelv és azon belül is a magam költészetének világába”.
Vas István tartalmas esszékben vallott a fordításhoz fűződő szakmai és személyes motivációiról, a műhelytitkairól, a mohóságáról, ahogy egy-egy költő verseit olvasva belekezdett a munkába. Őszintén bevallotta azt is, ha némely alkotót nem sikerült magyarul megszólaltatnia.
