„Folyton arra kell gondolnom – olvasom most édesanyjának egy akkori levelében –, hogy te ott valóságos istenkísértést követsz el abban a szörnyű hidegben télikabát nélkül...
Mari egy ócska, gyűrött nyári ruhában és szokatlan állapotban nyitott ajtót: máskor olyan takaros, mondhatnám, elegáns megjelenése most rendetlen volt és előnytelen, selymes fürtjei csapzottan és kissé izzadtan összetapadtak...
Egy óra múlva csöngettek nálunk. Megint Alapi állt az ajtóban, megint földúlt, sőt kétségbeesett arccal. Miklóstól jön, mondta. Szerzett neki nagyon jó, hiteles papírokat és lakást is, ahol biztos búvóhelyen lesz – hiszen úgysem tarthat sokáig...
Azon a tavaszon jelent meg a Kisebbségben, amely a magyar irodalmat, Bessenyeitől kezdve, három kategóriába sorolta, aszerint hogy szerzője kit tekintett „mélymagyar”-nak, kit meg „hígmagyar”-nak vagy éppen „jött-magyar”-nak...
Lezárt koporsóban? Csakhogy a Levelek egy szocialistához olyan hulla volt, amely nem kerülhette el az exhumálást...
Akkoriban furcsa volt nekem, hogy ez az újonnan észlelt cinizmusom nem csillapította a rohamokban rám-rám törő fájdalmat – ma már tudom, hogy annak a következménye vagy legalábbis a velejárója volt...
Csak most, a Megnőttek és elindulnak újra befejeztekor ébredtem rá: igen, ez volt az az érzés. És az azonosítás alól még mélyebb réteg bukkant elő...
Jólesett hát a közeli hőforrás barlangmelegében összebújni új barátaimmal, az Izabella utcában, a Wahrmann utcában – és az Argonautákban...
Nem, a félbeszakadt nyomozást nem lehet folytatni. És ha Magyarország máról holnapra ledöntené összes tilalomfáját – amitől egyelőre nem kell tartanunk: ha olykor kiiktatják némelyiket, rögtön kerül helyére másik akkor is...
Általában a lakásban sok volt a szőnyeg; a padlót, az asztalokat, pamlagokat, néha még a falakat is perzsaszőnyegek borították, ez volt az egyetlen, valóban szép része a lakás egész berendezésének...
