VÁRADY SZABOLCS
Az idő metszeteiben című, Vas István-kiállítás megnyitójára
1976-ban a tévé portréfilmet készített Vas Istvánról. Réz Pál beszélgetett vele, és amikor halott barátjáról, Radnótiról kérdezte, Vas István így felelt: „Énnekem nincsenek halott barátaim, mert – ez olyan patetikusan hangzik – nincs is halál az életben, pláne a barátságban.” Ez a gondolat – dehogy gondolat: alapérzés – Vas István költészetének a magva, kiterjesztve a barátságon túl mindenkire, aki életében fontos volt. Mindenki mindig jelen van. Erről szól a kiállítás címét adó vers:
Éjfélre jár. Nyitva az ablak. Nyár van.
Pillék lepik a neoncsövet a szobámban.
Ablakban állok. Idül a magány.
Régi szobákat fogad be a szobám,
Innen meg onnan. Egymást keresztezik
Időbeli, térbeli vetületeik.
És ez, meg az, aki lakta. Velem
Maradtak az idő metszeteiben,
Akikkel többféle időben beszélek.
Egyedül. A telítődő éjnek.
Tünődöm, hol írta ezt a verset Vas István. A nyarat nagyrészt Szentendrén töltötték. Ha mégsem ott voltak, akkor ez még a régi lakás, Pesten, az akkori Eötvös Loránd (ma Papnövelde) utcában. Későbbi vers a Költözés című, amely ennek a régi lakásnak a felszámolásáról szól. Ebből idézek:
Mi maradt itt belőlünk mi maradt
Mi maradt abból hogy tizenöt évig
Itt éltünk írtunk festettünk szerettünk
Itt rettegtünk nevettünk öregedtünk
Mi maradt ez az összevisszaság
A teherautó három fordulóján
Ez a megbomlott összetartozás
Vagy higgyük, hogy majd odaát
A túlsó parton újra összeáll
És eltart még egy darabig?
Higgyünk – miben? halottainkban
Akik az otthont éltetik
Megtörtént a költözködés, ebben a barátaimmal, Bence Györggyel, Sumonyi Zolival és Vasy Öcsi nevű osztálytársammal mi is aktívan közreműködtünk mint afféle fogadott gyerekek – de az a varázslat, hogy a hatalmas Duna-parti lakás végül is ugyanolyanná válik, mint a korábbi, az Ötven felé című versben megénekelt „könyvekkel tarka barlang”, az Piroska érdeme. Neki mondja Ottlik Géza, amikor körülnéz: „Jaj, Pirikém, hogy csinálta ezt? Olyan itt, mintha még mindenki élne.”
Hogy ők maguk hogyan éltek ott, azt egy másik írásában részletezi Piroska. „Közös életünk a hallban zajlik, ahogy a közös étkezések is, kissé szokatlan módon, mert reggelizni például elreggelizgetünk tizenegy-féltizenkettőig, mert közben szól a telefon, kihűl a tea, amit iszonyú mennyiségben vedelünk, és közben mohón beszélgetünk egymással, ahogy a kurta ebéd és a szintén hosszúra nyúló vacsora közben is, itt olvas fel egy-egy részletet a regényből Panninak [Piroska velük élő nénjének] és nekem Pista, itt nézünk tévét, főleg Panni és én – Pista visszavonul dolgozni és munka közben zenélni [értsd: zenét hallgatni], amin én egyfolytában csodálkozom 50 éve – hogy lehetséges, hogy a zene üteme nem zavarja a vers ütemét. A próza persze más, de így is csak néha bukkan fel az írás mélységeiből, kilép a hallba hozzánk, ha például krimit játszanak, s ilyenkor belekérdez: – Ez a gyilkos? Vagy a felesége? De hamar megunja.”
Pista tehát visszavonul dolgozni. Ha kulcsszavakat keresünk az életéhez, hármat mondhatunk: szerelem, barátság, munka. És ha az elsőt nevesíteni akarjuk, megint a hármas számhoz jutunk: Eti, Marika, Piroska. Történetük gazdagon kibomlik a befejezetlenül maradt, de így is hatalmas önéletrajzi esszéregényben (összefoglaló címe: Nehéz szerelem), amelyre majd még röviden visszatérek, de itt a már említett, Réz Pállal folytatott beszélgetést hívom segítségül, ebből idézek:
„Etitől kaptam mindazt, ami az első szerelem, plusz valami olyasmit, ami… amit nem tudok másképpen mondani, mint úgy, hogy vallás. Valami, ami kötelező, és ami megszabta az életemet. Nem tudok erről többet mondani. Az, ami meghatározó volt az életemben, az erkölcs, a bátorság – már amennyi van bennem.
– Hit.
– Hit, igen, az, hogy egyáltalában van valami. Mert ezt tőle kaptam. És akkor mondjam azt a nevet, hogy Marika. (…) Marikára azt tudom mondani, leginkább életemnek azzal a legveszélyesebb korszakával függött össze, amelyik a negyvenes évek elején kezdődött, legkivált a németek bejövetelétől a felszabadulásig. … úgy képzeld el, mintha Beatrice már a pokolban megfogta volna Dante kezét, és persze nem magamat hasonlítom Dantéhoz, hanem Marikát Beatricéhoz, mégpedig úgy, mintha nem egyszerűen végigvezette volna Dantét, hanem meg is járta volna a pokolnak ezeket a bugyrait. Marikának többek között, azzal a világgal együtt, amit hozott, meg hát az életemen és a szüleim életén kívül, még azt is köszönhetem, hogy negyvennégyben nem torzult el az eszem és a gondolkodásom, mint sok más sorstársamnak. Piroskáról a legnehezebb beszélni, mert hát ő itt van, és él – Piroska az élet.
– Mióta a feleséged?
– Bizonytalan dátumok. Nagyon sok házassági évfordulónk van, aszerint, hogy honnan számítjuk, milyen eseménytől. (…) Ha onnan akarom számítani, amióta egy lakásban éltünk, az Eötvös Loránd utcai lakásban, ahol már ti is jártatok, akkor is bizony már huszonöt éve.”
Tizenöt közös évük adatik még. Az Eötvös Loránd utcai lakásban akkor voltam utoljára, amikor már Vas István is vendégként ment, Sumonyi Zoltánnal végigjárva összes egykori lakásait a Szülőföldem című tévés dokumentumfilmben. (Az első része elérhető a YouTube-on. Sajnos, a második, a háború utáni része nem.)
És persze jártunk nyaranta Szentendrére is a Hold utcába. Amit – Piroska furfangjának köszönhetően – azért hívnak Hold utcának, hogy Pistát a régi pesti lakására emlékeztesse. Arról írta, még a harmincas években, hogy „a Hold utcában élek s úgy élek, mint a holdban”.
A szentendrei Hold utcában Piroska a ház köré csodálatos kertet varázsol. A kert pedig ihletforrássá válik Vas István számára. Kötetcím is hirdeti 1960-ban: Rapszódia egy őszi kertben. A flaszterkoptató urbánus, a tősgyökeres budapesti egyre többször talál vigaszt, menedéket, kapaszkodót a remontáló rózsákban, az aranyló hársfában, az őszi dáliák bolondos bujaságában. És van egy vers, Eljönnek ők a címe, ebben mintha a kiállítás címét adó vers témája lenne átültetve a szentendrei kertbe:
Ez a kert, ahol én egy kapavágást
Sem ejtettem, nem egy fát, de egy virágot
Sem ültettem, de még egy rózsaszálat
Se vágtam le – most megszerkesztett
Vadregény-fonadék, a rózsák
Őrjöngő bája, illat-parádé,
Estikék, liliomok kibomló
Szerelmének fűszere árad
Az átszellemült éjben, a kicsi házból,
Amelybe én egy kapcsolót sem szereltem,
A villanyfény a hársfára csapódik,
Meg alatta a haloványzöld padra,
A kőasztalnak támasztott kertiszékre
Meg a nylonhuzatba bugyolált nyugágyra,
A kétes villanyfényben és a felhőn
Gyanúsan átderengő holdsütésben
Fehér futórózsák, a két fenyő
A sötétben feketén fölmagaslik
Ebből a kertből, ahová ilyenkor
Eljönnek ők. Igen, mindenki itt van.
Egy szálat próbáltam csak kihúzni Vas István költészetének sűrű fonadékából. Mert Szentendréhez kötődik. De azt nem tanácsolom senkinek, hogy elmenjen a Hold utcába, és benézzen a 6-os számú ház kerítésén. Nagyon szomorú látvány. Vasék kertjét már csak ezek a versek őrzik, néhány verssor az utca végében olvasható a Szántó Piroska századik születésnapján emelt emlékmű talapzatán.
Ahogy három kulcsszó jellemezheti Vas István életét, és közülük a szerelem három névvel írható le, úgy három térben mutatja be ez a kiálltás Vas István munkásságát. A költőé az egyik, a műfordítóé a másik, a harmadik a prózaíróé. Ha a műfordítót nézzük, megint csak adódik a hármas szám. Elsősorban természetesen verseket fordított, előszeretettel olyan költőktől, akik a költői megszólalásnak a saját világán kívül eső lehetőségeit kínálták neki, mint mondjuk Apollinaire, Walt Whitman vagy Saint-John Perse. De olyan költőktől is, akiknek a módszereit termékenyen tudta a magáévá hasonítani, mint például az angol metafizikus költőkét a XVII. századból, később Eliotét vagy Kavafiszét. A legfontosabbá azonban akkor vált számára a fordítás, amikor a megnyilatkozás egyetlen lehetséges módjává lett, az ötvenes évek első felében. Erről szól egyik nagy verse, A fordító köszönete. Így kezdődik:
Köszönöm nektek, nyájas óriások,
Hogy elnémulva sem hallgattam el,
Hogy tiltott hangom hangotokon át szólt,
Schiller és Goethe, Shakespeare, Molière!
Én nem zengettem el teli torokkal
A hazugság dagályos énekét,
Inkább csak lopva, idegen sorokkal
Rejtett tudásom egy-egy részletét.
A névsorból kitetszik a fordítás második műfaja, a dráma. Vas Istvánt mindig vonzotta a színpad, és fájlalta, hogy nem tud drámát írni egymagában. Kétszer Illés Endre társaságában rugaszkodott neki, legnagyobb sikerrel pedig a Ránki Györggyel és Hubay Miklóssal közös „musical tragedy”-ben, az Egy szerelem három éjszakájában. A világirodalom számos színdarabja azonban Vas István hangján szólalt meg a magyar színpadokon.
A prózafordító kapcsán hadd legyek egy kicsit személyesebb. Ki van itt állítva Vas István íróasztala is. 1971-ben az Új Írás sok íróval együtt felkérte, hogy meséljen a dolgozószobájáról. Az íróasztalról így írt: „Amikor Piroskával összekerültünk, egy elég ócska festő rásózott egy elég ócska íróasztalt, a forint akkori tündökléséhez viszonyítva méregdrágán – de hát Piroska addig sohasem vett még bútort. Mindegy, azért komoly íróasztal volt, és a rajta felhalmozódott rendetlenség állandó jelleggel elfödte kopott posztóberakását. Huszonkét évig töltötte be hivatását a Duna bal és jobb partján – éppen az idén bíztuk rá egy házasodó, fiatal költő-, fordító- és kritikus-barátomra. Mi pedig szereztünk a bizományiból egy még komolyabb íróasztalt nyolcszázért – persze, az asztalos szépen rendbe hozta, kifényesítette.” Ez a házasodó fiatal barát történetesen én voltam, akkor már kollégája, sőt szobatársa is Vas Istvánnak az Európa Könyvkiadónál. Onnan hordtam haza a szerkeszteni való kéziratokat a tőle kapott íróasztalra, és mit tesz isten: első nagyobb feladatomként éppen a Thackeray-életmű köteteit, nagyobbrészt Vas István fordításában.
Amikor egy-egy szerző világába fordítóként behatolt, az így szerzett tudását rendszerint tanulmány, elő- vagy utószó, esetleg műhelynapló formájában is kamatoztatta. Amikor gimnazistaként a barátaimmal Vas Istvánt választottuk, hogy bírálja el az írásainkat, abban nagy szerepe volt az akkor elérhető első, Évek és művek című esszékötetének. Szellemének sokfelé nyitott tágassága és prózájának lazán elegáns, könnyedén pontos, lényegre törően elemző, de sohasem nehézkes elevensége vonzott, azt hiszem.
A megértés mindig erős igénye és képessége tetőződik be abban, ahogyan a saját életét, életművét és környezetét – hogy is mondjam? – veszi szellemileg birtokba, és teszi az olvasó birtokává. Nehéz pontos állítmányt találni ide, mint ahogy a műfaját is nehéz meghatározni, de talán nem is kell. Mert a választás, a „vagy-vagy” kényszerét jellegzetesen Vas István-i módon leveti magáról, egyszerre önéletrajz, esszé és regény ez a befejezetlenül is mintegy 2500 oldal. És a létrejöttéhez alighanem az is kellett, az a tudat, sőt tudás, amiről a kezdetben idézett vers beszél:
Régi szobákat fogad be a szobám,
Innen meg onnan. Egymást keresztezik
Időbeli, térbeli vetületeik.
És ez, meg az, aki lakta. Velem
Maradtak az idő metszeteiben…
Nézzük meg Az idő metszeteiben című kiállítást.