Pörgess kockát vagy csalj a kártyán, Vagy bullát árulj piacon, Hamis pénzt verj s elégsz a máglyán, Vagy másképp kínoznak agyon, Ha más bűn van rovásodon, Rabolj, utasok kergetője: Hová tűnik a sok haszon? A lebujokra meg a nőkre. Rímelj, röhögj, zenélj a hárfán, Bolond bohóc, a színpadon Ölts maskarát, komédiázván, Mindegy, bohózat, siralom, Fuvolázz országutakon, Vagy kártyán, tekén less előnyre: Mind mire megy? Megmondhatom: A lebujokra meg a nőkre. Nem élhetsz ennyi szégyen árán? Dolgozz s durva ugaron: Szánts, vess, kapálj, taposs a trágyán, Ha buta vagy, mint a barom, S megjön a végén a vagyon, Vagy jószágot hajts legelőre – De mire megy a szorgalom? A lebujokra meg a nőkre. Ajánlás Fűzött zekék, sok cifra lom, Fehérnemű, csatos cipőcske: Prédádat prédálod vakon, A lebujokra meg a nőkre.

A tiszta menny alatt, hol fürge fecske száll át, A reggel, mely virít, mint égi rózsafa, Hinti a csillogó lombokra illatárját, Ahol a fák hegyén sok fészek bontja szárnyát, És zengi torkaik szerelmes, telt szava A reggelt, mely virít, mint égi rózsafa, A tiszta menny alatt, hol fürge fecske száll át. Csöpögve csöppre csöpp, száz csermely habja szánt A csiszolt köveken aranyló hangjegyekkel, Könnyelmű csókjaik becézik egyaránt A kardvirágot és liljomot, timiánt, És hallgatja az őz, kit fölkeltett a reggel, Hogy csiszolt köveken aranyló hangjegyekkel, Csöpögve csöppre csöpp, száz csermely habja szánt. Hol ösvény kanyarog a bűvös messzeségbe, És zengő szél nevet hűs bokrok oldalán, Lágy pára kéklik és eloszlik, száll az égre Kar karban, hajnali, még nedves fényben égve, Lassan ballagnak át a férfi meg a lány, Hol zengő szél nevet hűs bokrok oldalán És ösvény kanyarog a bűvös messzeségbe. Szemükre gyönyörök fátylai hullanak, Úgy érzik, mintha még a kurta perc se szállna, Oly szépséggel ragyog a föld, az ég, a nap, Hogy örökös legyen e kéjes pillanat, S a varázsban, melyet bűvölt egy álom álma, Úgy érzik, mintha még a kurta perc se szállna, Szemükre gyönyörök fátylai hullanak. A tiszta menny alatt, hol fürge fecske száll át, A reggel majd virít, mint égi rózsafa, De ők a föld alatt nem érzik illatárját, Nem hallják majd, amint száz fészek bontja szárnyát, És zengi majd szívük és torkuk telt szava A reggelt, mely virít, mint égi rózsafa, A tiszta menny alatt, hol fürge fecske száll át.

A Mirabeau-híd alatt fut a Szajna S szerelmeink Emléke mért zavar ma Mi volt az öröm ráadás a jajra Jöjj el éj az óra verjen Száll az idő itthagy engem Kéz kézben nézz szemembe s közbe tudnám Hogy karjaink Hídja alatt a hullám Fut az örök tekinteteket únván Jöjj el éj az óra verjen Száll az idő itthagy engem Mint ez a víz elfolyó messzeség lett A szerelem Milyen lassú az élet S milyen erőszakosak a remények Jöjj el éj az óra verjen Száll az idő itthagy engem Jön napra nap új év válik tavalyra Nincs ami a Szerelmet visszacsalja A Mirabeau-híd alatt fut a Szajna Jöjj el éj az óra verjen Száll az idő itthagy engem

TARTUFFE Szerelmünk, amely az örök szépségre gerjed. Nem tiltja a múló széphez vonzó szerelmet. Érzékeinket is könnyen ragadja meg Az isten műve, a tökéletes remek. A legszebb nőkben is az ég visszfénye csábít, De önben tárja fel legtitkosabb csodáit És arcára olyan szépséget vetített. Mely elbűvöli a szemeket s szíveket, S ha önre néztem, a halandó, földi bájban A természet örök teremtőjét csodáltam. Saját ábrázatát mintázta meg az ég A képben, mely után szívem epedve ég. Féltem előbb, hogy ez a vágy, mely titkon égve Keletezett, talán a sátán tőrvetése, S úgy döntöttem, hogy önt többé nem láthatom, Mert üdvösségemet gátolja, asszonyom. De, ó, elbűvölő szépség, most már megértem, Hogy vétkes nem lehet ez az én szenvedélyem, És mert e szenvedély erényes is lehet, Ezután átadom hevének szívemet. Bevallom, asszonyom, tudom, milyen merészség Önnek ajánlani szívemnek hevülését, De vágyam csak az ön jósága kegyeit Reméli, nem saját értékében bízik. Nyugalmamat az ön ítéletére bízom, Mert öntől függ csupán az üdvöm vagy a kínom, Igen, én teljesen önre bízom magam: Boldog legyek-e vagy végképp boldogtalan. ELMIRA Szép, gáláns vallomás hangzott el itt előttem, De be kell vallanom, egy kissé meglepődtem. Úgy érzem, nem elég erős az ön szíve. Nem illenék kicsit bölcsebbnek lennie? Ön vallásos, uram, ezt mindenki beszéli. TARTUFFE S aki vallásos, az nem lehet soha férfi? Ha meglátom az ön mennyei bájait, Szívem behódol és már nem okoskodik. Furcsának tűnhetik, tudom, ez a beszédem – Végre is, asszonyom, nem vagyok angyal én sem. S ha mégis sértené önt ez a vallomás, Szépsége az oka, tudja meg, semmi más. Amint rám ragyogott emberfölötti fénye, Egész bensőmet az ön rabjául igézte. Páratlan, isteni, édes tekintete – Lázongó szívemet azzal igázta le. A böjtök, az imák, a könnyek mindhiába: Minden vágyam csak az ön bájait imádta. Elárult százszor is szemem és sóhajom, De most már szóval is be kellett vallanom. Ha lelke könyörül és nem hallgatja zordul, Amit alázatos, hű rabszolgája koldul, Ha majd nem vonja el tőlem vigaszait És semmiségemig tán leereszkedik – Akkor, ó, asszonyom, édes világcsodája, Hódolatomat is páratlannak találja. Énvelem nem forog kockán jó hírneve, Meglátja, semmitől sincs oka félnie. A nők bálványai, a gáláns udvaronchad, A hiú hódítók, kik hencegve zajongnak És dobra verik az asszonyok kegyeit, Ha sikert érnek el, rögtön kifecsegik. Az ilyen kérkedő nem marad hű szavához És meggyalázza az oltárt, hol szíve áldoz. De aki, mint magam, eltitkolt tűzzel ég, Csak arra bízza rá hírét s becsületét: Amivel tartozunk saját jó hírnevünknek, Az a gond kötelez titoktartásra minket, S a szerelmet, amely félelem nélküli, És a botránytalan gyönyört itt megleli.