NÁDASDY ÁDÁM
Az idő metszeteiben című, Vas István-kiállítás finisszázsára
Vas István jóban volt az idővel. Ez már abból is látszik, hogy sokáig élt: 1910-ben született és 91-ben halt meg, vagyis gyakorlatilag végigélte a 20. századot. Nem kis teljesítmény. Már értelmes kisfiú volt, amikor összeomlott az Osztrák-Magyar Monarchia, és bölcs öregember, amikor összeomlott a Szovjetunió.
Vas István jóban volt az idővel, ezért nem kellett menekülnie az idő elől. Nem futott. Nem állítom, hogy ettől volt jó költő; ilyen volt, ez alkati kérdés. Mások – például Kosztolányi, József Attila, Petőfi, Petri György – a mindenkori pillanatban, a mában éltek, sodortatták magukat az egyik mából a következőbe. Vas inkább olyan volt, mint Arany, Babits vagy Nemes Nagy: figyelte, ahogy szalad körülötte az idő, érzékenyen reagált rá, de közben ő mintha ugyanott maradt volna, mintha kemény talaj lett volna a lába alatt. Stabil volt. Hogy ez a stabilitás áldás vagy átok – ki tudja megmondani?
Vas István nem félt a múlttól: bátran és örömmel nyúlt a régiekhez. Szerette az ókori költőket, szerette a középkori Villont, a koraújkori angol John Donne-t vagy éppen Shakespeare-t. Kevesen tudják, hogy a Bibliát milyen jól ismerte: az ő válogatásában jelent meg a Károli-Biblia eredeti szövege 1986-ban az Európánál, 40 év után az első Biblia állami kiadónál, amihez Vas egy komoly bevezető tanulmányt írt.
Vas István közel állt hozzám mindig, méghozzá életem más-más szakaszában más-más oldala: hol a költő, hol a prózaíró, hol a fordító. Az utóbbi években a fordító, különösen, miután fordítottam olyasmit, amit előttem ő is megcsinált – ebben az értelemben büszkén mondhatom magam Vas István riválisának. Nem könnyű vele mérkőzni, mert a hűségnek, a szépségnek és a gondolatiságnak az egyensúlyát kevesen tudták úgy fenntartani, mint ő. Persze az idők változnak, és Vas halála után 30 évvel már sokszor mást értünk hűségen és szépségen és ezek egyensúlyán. Magyarán mondva, igyekszünk meghaladni őt, de éppen ez mutatja nagyságát: meghaladni csak azt lehet – sőt kell! – aki jelentős volt.
Kétszer vagy háromszor találkoztam Vas Istvánnal, a 80-as években. Fiatal költő voltam, és nagyon megtisztelt, hogy a nagy öreg tudja, ki vagyok, és néhány szóval dicsérte a verseimet. Én nem mertem visszadicsérni az övéit, pedig nagyon szerettem a verseit, akkor is, most is. Hadd idézzek „Álmatlan éj” című verséből, amit 28 éves kora körül írt, amikor tehát ugyanannyi volt mint én, amikor találkoztam vele. Ő már ekkor is érett volt és rezignált – vagy rafinált módon úgy tett, mintha öreg lenne, mintha már kibékült volna az idővel:
Nem volt kegyetlen énhozzám az élet,
magam voltam magamnak ellene,
s a szenvedés már méla semmivé lett
s a tűnődés füstjén ellengene.
Így csiszolódtam a homály alatt,
egy bús egész, így lettem, ami lettem,
s már egyre több a derűs árnyalat,
ó, nem lehetek én elégedetlen.
A kiállítást ezennel bezárom.