Argonauták

​

Jólesett hát a közeli hőforrás barlangmelegében összebújni új barátaimmal, az Izabella utcában, a Wahrmann utcában – és az Argonautákban. Tavaszra ugyanis csakugyan megszületett a Tóth Árpád Társaság folyóirata. Nem volt hosszú életű vállalkozás: az elkövetkező év nyaráig tudott elvergődni. Amellett nem is havi, hanem évnegyedes folyóirat volt, méghozzá létezésének egy és negyed éve alatt nem öt, hanem csak négy száma jelent meg, abból is az egyik dupla szám volt, bár terjedelme nem haladta meg a többiét – így hát mindössze három füzete látott napvilágot. De abban az időben, amikor egyre-másra indultak érdekes folyóiratok, és nem jutottak tovább az első számnál; sőt, néha komoly munkatársakkal és gyűjtőmunkával szerveztek új lapokat, amelyeknek anyaga nyomdába sem került (így például az sem, amit Szegi szerkesztett, és ahová én József Attiláról írtam azt a bizonyos, ügyetlen, soha meg nem jelent, de kapcsolatunkat mégis végleg elrontó cikkemet) – ennyi szívósság maga is már némi rangot biztosított az Argonautáknak. Ezt a rangot még fokozta kivételesen szép külalakja – a Löbl nyomdában készült, ahol az Officina választékos kiadványait nyomták. De a költségek csökkentése céljából már az első szám után átköltözött Antosékhoz, a Vörösmarty utcába, ahonnan annyi fiatal költő első versesfüzete került ki – olcsó kivitelben. Hogy az Argonauták itt is ugyanolyan jó papíron, ugyanazzal az elegáns szedéssel és tördeléssel jelent meg, mint első ízben, azt csak Waldapfel Imre könyvtechnikai hozzáértése, gondossága, türelme tudta biztosítani.

Ő kerített elő egy görög érmet is, lapján az Argonautákkal, amit egy ferde, gyönyörű A betű is jelzett a hajó fölött – ezt rajzolta Illés Árpád emblémául a borítólapra. Öt alak archaikus körvonalait lehetett követni a rajzon, mi azonban mindnyájunkat odaképzeltük a hajóra, melynek evezői látható lendülettel csapdosták a tenger vörösbarna tükrét. Mert végül is elég sokan elfértünk azon a kis hajón. A Társaság előmagva, természetesen: Anna mellett Hajnal Gábor a verseivel, Keszi egy félig nagyvilági, félig mitologikus novellájával és Habán Mihály, minden számban egy-egy versével, azok közül is a legszebb a harmadik, amelynek baljóslata egyszerre folytatta Berzsenyit és Adyt – sokáig ez volt az utolsó vers, amelyet olvastam tőle, mert aztán hosszú időre elhallgatott; Waldapfel mellett pedig Petrolay Margit, egy részlettel A Paradicsom dombjából, akkor készülő, később megjelent, utóbb méltatlanul elfelejtett regényéből. Az Argonauták Hajnal Anna Tavaszi himnuszával kezdődött, amelybe, ha jól emlékszem, belejátszott Kerényi fejtegetése valamilyen északi Aphroditéről. Ebben a tavaszi füzetben jelent meg Zelk nagyszerű verse is, a Kosztolányi halálára, mely így végződött: „mondjátok hát: hős volt és bátor!” – bizony, méltóbb búcsúztató volt, mint az én félszegen fogalmazott nekrológom a Válaszban. Jékely is az első számban szólalt meg, sejtelmes gordonkahangján. Radnótinak is két, hamar híressé lett verse jelent meg a lapban: mindkettő jelezte, hogy fejlődése a hajdani göcsörtösségből fölényes formaművészetbe vált át – a Keserédes meg az Elégia Juhász Gyula halálára.

De Anna és Imre, a két szerkesztő, invitált a hajóra öregeket is – ha nem derogált nekik leülni közénk: Lesznai Anna is, Kassák is két verssel szerepelt az Argonautákban. És kezdtek fölszállni a fiatalok is: a tüneményesen induló Devecseri legszebb versei közül három jelent meg a lapban, és szerepelt már Karinthy Gábor, akinek bizarr tehetségében sokan bíztunk. Most utólag lapozgatva látom csak, hogy Pásztor Béla is megjelent már – Weöres nagy tehetségnek tartotta. Többen is mesélték, milyen mulatságos jelenség, amikor a rendszerint borostás, apró princ a legkülönbözőbb szerkesztőségekbe magával hurcol egy mészáros külsejű férfit, és kisfiúhangon így mutatja be: „Hoztam egy fiatal költőt.” Énnekem is többször mutatta fölfedezettjének verseit, én azonban nem tudtam fölmelegedni irántuk: Weöres-, Jékely- és Zelk-metszetekből összeállított, mesterséges képződményt láttam bennük.

​

​

Argonauták I. évf. 1. szám tartalomjegyzéke

1937. március 21.

Ferenczy Múzeumi Centrum