Félbeszakadt nyomozás

​

Nem, a félbeszakadt nyomozást nem lehet folytatni. És ha Magyarország máról holnapra ledöntené összes tilalomfáját – amitől egyelőre nem kell tartanunk: ha olykor kiiktatják némelyiket, rögtön kerül helyére másik akkor is: ki vállalkozhatna közülünk, visszamenőleg, a nyomozó szerepére abban a kavarodásban, ami annak idején, a korszakváltás után, eleinte észrevehetetlenül bekövetkezett? És itt nem csupán a magánnyomozó kockázatáról van szó, vagyis arról, hogy, mint már említettem, nem tudja maga mögött a Scotland Yardot, sem Őfelsége kormányát, sem Őfelsége ellenzékét. És nem is csak a magánnyomozó gyávaságáról, vagy mondjuk elnézőbben, óvatosságáról, a „ne szólj szám, nem fáj fejem” eszélyes elvéről, amely egyébként a távolról sem ifjú nyomozó bőséges köz- és magántapasztalatai alapján ugyancsak nem volna indokolatlan.

De nem, a maga megbízta nyomozó önként köszön le, úgyszólván belső megfontolásból, pontosabban megriadásból. Igaz, hogy ezt a belső válságot egy kifelé forduló folyamat váltotta ki: a nyomozás kiterjesztése, vagy hogy közkedvelt mai szóval éljek, eszkalációja. Mert hiszen a nyomozásnak át kellene nyúlnia az ország szűkre szabott határain, tekintve, hogy a nyomozás következő szakaszában elkerülhetetlen volna bizonyos összehasonlítás, és – nem beszélve arról, hogy ez aztán tabu a javából – az összehasonlításra kerülő kör természetesen magába foglalja magát a nyomozót is. Természetesen, mondom, holott ez a feltételezés nem marad mögötte Poirot mester indokolt és mégis mosolyra ingerlő hetvenkedéseinek.

Ennek az indokolásnak persze ellentmondani látszik, hogy a magam indította nyomozás eddig is elég sokat foglalkozott saját személyemmel, sőt legfőképpen azzal foglalkozott. De hát ez az éppen, hogy ameddig csak rólam volt szó és barátaimról vagy ellenségeimről, addig megengedhettem önmagamnak a tartózkodás fényűző játékát, addig tetszeleghettem a „nyomozó” pózában. A következőkben azonban mindinkább előtérbe kerül az a változataival, sőt ellentéteivel, megosztottságával, önmagán belüli elszigeteltségeivel, gyilkos gyűlöleteivel együtt szétbonthatatlan szövevény, amit magyar költészetnek mondtunk. Pontosabban: ennek az összetartozó sokféleségnek viselkedése a korszakváltásban, sőt korszakváltásokban, válasza a történelem kihívására, helyesebben többféle, egyidejű vagy egymást követő, arcátlan kihívásaira. Egy pillanatig sem szeretnék abba a látszatba kerülni, mintha ezzel az egész szövevénnyel valaha is egynek tudtam volna magamat. De kétségkívül része voltam, sőt olykor, magamat is zavarba ejtőn, azt kellett tapasztalnom, hogy eltökélt ellenségeim között akadnak, akik fontosabbak nekem és nélkülözhetetlenebbek természetes szövetségeseimnél, több segítséget nyújtanak, néha gyakorlatilag is, de szellemileg bizonyosan, talán még abban is, hogy meg tudjak állni ellenük – és ez mi mást jelent, mint hogy ezekben a határesetekben a velük és ellenük megkülönböztetése nem éppen egyszerű? Ha mindezek után mégis folytatni próbálnám a nyomozást, könnyen keverednék a képmutatás gyanújába, mintha kívülről vizsgálnám az ügyet, mintha magamat nem számítanám bele. Holott semmi kedvem kitudni magamat a magyar költészetből – ezt meghagyom másoknak.

Egyébként is, mi jogon játszhatná itt (vagyis félreértések elkerülése végett: még mindig a magyar költészet szövevényén belül maradva) bárki a nyomozó szerepét – nem is beszélve a bíróéról? Aki e korszakokat és korszakváltásokat ezen a területen megélte, azaz túlélte, az része volt a folyamatnak, vagyis az egymásba kapcsolódó folyamatoknak, ha másként nem, a mimikrijével, a hallgatásával, a kedélyével vagy a lemondásával, és utólag és visszatekintve sem, és egy pillanatra sem próbálhatja meg, hogy magát e szövevényes folyamaton kívül helyezze. Inkább utána mondja Kosztolányinak: „Ember-jussom testvér-bilincsben perelem.”

 

​

Mészöly Miklós levele Vas Istvánnak

d. n.

autográf levél

Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár