Vas István az Új Írás felkérésére (1971) hosszasan számba vette dolgozószobájának tárgyait, ezzel együtt azt is, hogyan, miként születnek versei, írásai. A kiállításban szereplő asztal is sorra került, az egyre komolyabb íróasztalok sorában utolsóként: „Amikor végre Piroskával összekerültünk, egy elég ócska festő rásózott egy elég ócska íróasztalt, a forint akkori tündökléséhez viszonyítva méregdrágán – dehát Piroska addig sohasem vett még bútort. Mindegy, azért komoly íróasztal volt, és a rajta felhalmozódott rendetlenség állandó jelleggel elfödte kopott posztóberakását. Huszonkét évig töltötte be hivatását a Duna bal és jobb partján – éppen az idén bíztuk rá egy házasodó, fiatal költő-, fordító- és kritikus-barátomra. Mi pedig szereztünk a bizományiból egy még komolyabb íróasztalt nyolcszázért, persze, az asztalos szépen rendbehozta, kifényesítette.”

Az íróasztal – ahogy megnyitóbeszédében  meg is emlékezett róla – Várady Szabolcshoz került, aki idővel a Petőfi Irodalmi Múzeumnak ajándékozta. 

Vas gondolatmenete zárásként egy jelentéktelennek tűnő tárgyat emelt ki az asztalon általában uralkodó termékeny rendetlenségből: „Legújabban viszont érezteti jelenlétét egy apró tárgy az íróasztalomon, ami eddig is ott állt. Vagyis hogy valaha Radnóti Miklósnak – az enyémmel ellentétben – olyan szép rendbe rakott íróasztala sima, világossárga lapján volt látható, a Pozsonyi út 1. harmadik emeletén. Sötétbarna, finn – vagy talán vogul? – fafaragás, egy kis medve. Én Fifitől – vagyis irodalomtörténeti nevén Fannytól kaptam, már elég régen. Most, hogy nem cigarettázom, egyre többször kapom magamat azon, hogy ezt a miniatűr totemállatot forgatom. Most is, itt az ágyban, miközben írok. És néha eszembe jut, hogy nikotinéhségtől ideges ujjaim az ő nikotinos ujjainak nyomát tapogatják. Még mindig van hol érintkezni ujjainknak.” Az asztalon Varga Imre Radnóti Miklós szobrának mása is a barátra emlékeztette.

​