Kornisst pedig a Sas utcában jóval ritkábban láttam, mint régen, amikor hetenként legalább egyszer nálunk volt – nyár elején meg ki is költözött Szentendrére dolgozni. Most hát azt szerette volna, ha közelebbről megismerem a menyasszonyát. Rábeszélt, jöjjek ki egy napra Szentendrére, Annáék is ott töltik a nyarat – a többes szám Anna húgát foglalta magában, aki ugyancsak festő volt. Rászántam egy hétvégét. Abban maradtunk, hogy valamelyik szombaton, amikor Kornissnak dolga van a városban, együtt megyünk fel hajón. Az a szombat éppen Péter és Pál napjára esett.

A hajó fél háromkor indult Pestről, de Korniss azt mondta, inkább a Bem téri állomásnál találkozzunk. Az irodából egyenesen odamentem, Kornissék a fahídon álltak, ugyanis vele volt – amiről előzetes megbeszélésünkön nem esett szó – a két lány is, Anna és Piroska – mert hát igen, ő volt az, Piroska. Fekete, hátrafésült haja volt, kék ruhája, furcsa kis fehér figurákkal.

– Itt jön Vas Pista, és izzad – mondta, mint ahogy később elárulta, mert megismert, bár a nevem alapján úgy képzelte, hogy fekete hajam van és nagy, széles orrú cipőm.

[…]

Fölkaptam a fejemet: egy három évvel azelőtt írt versemnek harmadsora volt ez a néhány szó. A vers a Válaszban jelent meg, majd a következő évben a Menekülő Múzsában is, amelyből persze Kornissnak is adtam egy példányt – nyilván abban olvasta Piroska. Még nem tudtam, hogy milyen kivételes az emlékezőtehetsége, és milyen könnyen és válogatás nélkül ragad meg benne nemcsak a vers, de olykor még a próza is – mindenesetre hízelgett nekem, hogy a versemből idéz. Néhány perc múlva már nem csodálkoztam. Amint szóhoz – talán inkább úgy kellene mondanom, szólamhoz – jutott, a legváratlanabb változatokat fejlesztette belőle. Hamarosan láttam, hogy a legműveltebb nő, akivel találkoztam.

[…]

Szóval furcsa szerzet volt ez a festőlány. Honnan derült ki mindez alig több mint fél óra alatt? Úgy, hogy műveltségnek, szellemességnek, durvaságnak és mélyről felbugyborékoló kedélynek ez a szokatlan vegyüléke talán akaratlanul, de ellenállhatatlanul magára vonta a figyelmet – legalábbis az enyémet.