Két nap múlva gondolattalan csüggedésben hevertem a sötétben a tornaterem kövén, amikor belépett Rottmann, odajött egyenesen hozzám, és a fülembe súgta azt a Boccherini menüettjénél édesebb dallamot, hogy egy csomagokkal megrakott elegáns hölgy vár az udvaron. Lesiettem a lépcsőn, jól beburkolózva, és a holdfényben megláttam Piroskát, mindkét kezében egy-egy dagadtra tömött szatyorral, de azokkal együtt is elegánsnak tetszett, fején azzal a fekete kucsmával, amelyben másfél évvel azelőtt, elfuserált öngyilkossági kísérletem után, olyan elszántan trappolt ki a szobámból, ezúttal új, prémes nyakú télikabátban jött. De néhány hét múlva beláttam, hogy ezt a télikabátot ismerem, még Párizsból hozott felöltő alakjában, kicsit elrongyoltan – azóta rendbe hozták, vatelinnal kibélelték, és vett hozzá egy kis nyakprémet. Lábán vastag fekete posztócsizma, de az is elegánsan hatott a holdsütésben. Az udvaron az őr járt fel-alá a kemény hidegben, fülvédőjét leeresztve, szegény csak a cigarettája tüzénél melegedhetett, de azért máskor mindig szigorú ábrázata elnézően mosolygott, ha ránk nézett. El sem tudtam képzelni, hogy is érte el ezt Piroska, és egyáltalában, hogy tudott ide bejutni – megkérdezni sem tudtam őt, mert sürgetett, hogy vigyem föl és rakjam el a csomagokat, aztán siessek vissza. Szót fogadtam, és amikor visszaértem, haladéktalanul, de nem kapkodva vitt magával az udvaron az épületnek egy másik szárnyához, amelynek kapuját váratlanul – számomra legalábbis váratlanul – nyitva találtuk, aztán be egy kis lakásba, melynek ajtajában egy alacsony, kövérkés asszony fogadott minket mosolyogva, és egyenesen a konyhába vezetett, amelynek közepére már oda volt készítve egy hatalmas dézsa, mellette több fazék meleg víz, egy széken pedig szappan és törülköző, abból a célból, hogy megfürödjek.

Piroska és az asszony menten magamra hagytak, én pedig ledobtam a bakancsomat, ruháimat, és gyorsan, de alaposan tetőtől talpig megmosakodtam. Boldogság volt. Amit tetézett, hogy utána tiszta fehérneműt vehettem föl – Piroska hozta magával anyámtól –, a szennyest pedig vitte vissza a kosarában. Már kabátban nyitottam be a szobába, melynek asztalánál a két asszony várt, köztük egy sovány, szelíd képű, hosszú bajszú férfival élénk beszélgetésbe mélyedve. De Piroska rögtön felállt, nagy köszönetekkel elbúcsúztunk a háziaktól, és Piroska visszakísért a mi kapunkhoz. Útközben csak arra volt ideje, hogy elmondja, az iskolaszolga (becsületes magyar nevén pedellus) lakásában voltunk, aki nagyon kedves ember, és együtt érez velünk – persze nemcsak szavakkal köszönte meg a fáradságukat és a kockázatot, amit vendégszeretetükkel vállaltak. Megcsókoltuk egymást, még láttam, amint Piroska odamegy a katonához, de végül sem tudtam meg, hogyan tudta elérni mindezt. Hiába, varázslónő – ebben maradtam.