Aztán vége lett ennek a tündöklő nyárnak, nyárutónak is. Utolsó szentendrei kirándulásunkkor Marika már kosztümöt viselt, én ballonban voltam. Át se mentünk a szigetre: nem sütött a nap, még enyhe, de már esővel terhes őszi szél fújt. Kicsit sétáltunk, aztán Róna Robiékkal, már derengő holdfényben, a hajóhoz igyekeztünk. A hajóállomáson megláttuk Piroskát, barátnőjével, Törzs Évával, a nagyszerű színész lányával, a tehetséges, de ritkán dolgozó festőnővel. Ők is éppen befejezték a nyaralásukat. Piroskán svájcisapka volt, és viharkabát, hátán hatalmas hátizsák, mellette nem nagy, de jól kitömött bőrönd, annak támasztva három összekötözött vászon, háttal kifelé, kezében összecsukott festőállvány. Marika könnyed tartásával, egyszerűségében is ragyogó eleganciájával összehasonlítva nem éppen előnyös felállás. Ámbár ki tudja? Ezzel a nyomasztó felszerelésével együtt magával hordozta mesterségének egész romantikáját. Észrevettem, hogy éles szemének egyetlen pillantásával fölmérte a helyzetet. Nem tudom, hogy történt, de úgy alakult, hogy a többiek kissé hátrább húzódtak, mi ketten magunkban álltunk az előtérben. Azzal kezdte, hogy ő is gratulált. Megköszöntem. Aztán elmondta, hogy nyáron hallotta versemet a rádióban – különös hatással volt rá. Ennek örülök, feleltem. Furcsa – így ő –, hogy sohasem beszélünk egymással.

– Felhívjalak? – kérdeztem.

– Felhívhatsz – felelte.