Ebben a csúnya nyárban Piroska meg én inkább a városban találkoztunk. A Barackos úti mutatós lakhelyet amúgy is feladták: nem bírták fizetni a bérét. Annának megszaporodtak a magánórái, ezért visszaköltözött a pesti albérleti szobájába, Piroska meg följebb húzódott a Pismányba, a későbbi írásaiból nevezetes Haluskai tanyára, az ugyancsak a Bálám szamarából ismert Boris nénihez, egyik legszebb leendő képének modelljéhez. A Haluskai tanya a Hertl-villánál sokkal szegényesebb környezet volt, amellett jóformán tömegszállás: jó néhány fiatal festő lakott benne, akik nélkülöző, de vidám és hangos életet éltek – én csak egyszer jártam ott. Budán azonban elválása óta nagyon szép, elegáns kis lakása volt Piroskának egy ötemeletes ház legfelső emeletén, a Fő utca és Batthyány tér sarkán, a Szent Anna-templom tőszomszédságában – ha kinéztünk az északra néző széles ablakán, éppen az orrunk előtt emelkedett a magasba vaskos, kettős barokk tornya.

Mert ebben a lakásban gyakran megfordultam ezen a nyáron. Eszem ágában sem volt, hogy a csókolódzáson túl további testi igényekkel álljak elő. Tudtam, ha nem is beszéltünk róla, hogy közte és Monori között zavartalanul és magas hőfokon folytatódik a szerelem, azt is, hogy sohasem Szentendrén, hanem gyakran járt be a városba – végül is ennek köszönhettem, hogy nekem is gyakran volt alkalmam találkozni vele. De semmiféle indítékot sem éreztem, hogy ebbe az eszeveszett szerelembe megtűrt harmadiknak be akarjak lépni. Elvégre – megfogalmazatlanul is ilyesmit gondoltam – nem szorulok én rá arra a kétes örömre, amit a mi mégoly „beteljesült” szerelmünkben is ez az elnagyolt, szabálytalan test adni tudhat. Hiszen – éreztem öntudatlanul, de egyre határozottabban – hozzájutottam a legtöbbhöz, ami a szerelem testiségében elérhető. Mert közben Katalin meg én természetesen akadálytalanul és lankadatlanul folytattuk viszonyunkat, és bonyolítottuk egyre szabadabb leleménnyel szerelmi játékainkat. [...]

Ismerkedett a testünk a kudarc után, mondtam. Hamar ment az ismerkedés: néhány nap múlva megoldottuk – nem is, inkább úgy kell, hogy mondjam: egy este megoldódott a mi közös feladványunk, jóformán észrevétlenül. Ez a meglepetés nélküli átmenet alighanem úgy volt lehetséges, hogy nem járt együtt a testi felfedezésnek azzal a robbanásával, mint az én viszonyom Katalinnal, vagy – nyilván még inkább – a Piroskáé meg Monorié. A mi esetünkben a szenzációt a meghittség pótolta. Testét aránylag legkönnyebben tudtam megszokni: egy hét múlva már megbonthatatlanul egyben láttam – ez volt a test. Nála aludtam szombaton, és az egész hétvégét ott töltöttem vasárnap éjszakáig a Fő utcában – csak ebédelni mentünk le a közelbe, a Három Fehér Galambhoz. A lakás – amelynek berendezése egy díványból, egy szekrényből, egy támlátlan, fonott kisszékből, egy fa karosszékből, egy polcból, egy rajzasztalból, egy festőállványból és két rongyszőnyegből állt – nagyszabású keleti palotaként úszott a félhomályban, ha Piroska zöld pongyolában járkált benne – úriasszony korából maradt párizsi vékony szövetpongyola volt. Igen ám, de a lábán Félegyházáról hozott, zöld bársonnyal hímzett fekete szegedi papucs. Ilyen összeférhetetlen ellentétek hol megnyugtatóan, hol izgatóan keveredtek körülötte, rajta, benne – és ez még csak legkülső köre volt a személyének. Hamar ment az ismerkedés, mondtam az imént. De az ismerkedés távolról sem kiismerés – a megismeréshez pedig hosszú út vezet, kettőnknek vagy másfél évtizedig tartott. Egyelőre még az első lépéseket próbáltuk.