Rendszerint azonban én mentem érte a Fő utcába, és elvittem vacsorázni. Mindenekelőtt azért, mert az volt a gyanúm, hogy mindig éhes. De nem olyan előkelő helyekre vittem őt, mint az elmúlt évben Karolát: nemcsak a pazarlás miatt ellenezte volna, hanem azért is, mert úgy gondolta, ő kirína ebből a környezetből. Pedig amúgy elegáns is tudott lenni: a városban és a nyári hidegben derült ki, hogy maradt még a házasságából néhány ruhadarabja, amikről senki sem gondolta volna, hogy egy szegény festőnő hordja. Ami pedig az evést illeti, láttam őt Szentendrén, ahogy lépcsőn ülve lábasból villázta a paprikás krumplit, vagy kézből bicskázott szalonnát, vendéglőben viszont olyan kifogástalanul evett, hogy irigyen kérdeztem, ezt hol tanulta – azt felelte, könyvből. Ettől függetlenül azonban én is szívesebben vacsoráztam vele olyan szerényebb jó helyeken, ahová a magunkfajta járni szeret. Kipróbáltuk a közeli budai vendéglőket – legtöbbször a Fő utcai Aranykacsában kötöttünk ki. Ezeken a vacsorákon mindig jól mulattunk, nem udvaroltam többet, mint amennyit még eltűrt, de megfeledkeztünk az időről, az órák vidáman repültek, szellemessége, tudása szikrázott – én gyönyörködtem.

[…]

De hát az nem fondorlat volt-e – csak éppen alattomosabb Cseremisz dalokból –, hogy olyasmiket igyekeztem neki nyújtani, amiket Monori nem nyújthatott? Például nem vihette őt vacsorázni, nemcsak azért nem, mert nem volt neki miből, hanem azért se, mert Piroska nem akart vele vendéglőben mutatkozni. De a legütőképesebb adum a társaság volt, magasabb szellemű, mint ahol Monori megfordulhatott – mintha társasággal, mégoly magas szellemű, valaha is meg lehetett volna nyerni nőket? Hajnal Annáékhoz vittem el, és láttam, hogy Piroska közvetlenül tudja érzékelni Anna papnői sugárzását, a költészet oltalmazó erejébe vetett naiv hitét. Végül ebben az időben látogatott Pestre Weöres, és együtt vacsoráztunk az Arany kacsában. A napok akkor már szépültek, a kerthelyiségben ültünk, és boroztunk is, persze a Sanyi mértéke szerint. Akkor éppen cseremisz dalokat fordított, azokból énekelt nekünk. Azazhogy énekelni ő nemigen tudott, csak ritmizált, de ahogy ő ütemezte és hangsúlyozta a dalt, az volt olyan szívhez szóló, mint a legigazibb ének:

 

Áll anyám, mint szép hársfa,

Néz utánam, néz utánam és ott marad sírva.