Abban maradtunk, hogy vasárnap délben találkozunk a Sztambul kávéházban, a budai Margit-hídfőnél. Marikától mentem oda, nagyon boldog éjszaka után. Piroska már ott volt. Miről beszéltünk? Arról, hogy már késő, elmulasztottuk a szerelmet. Megsirattuk, amit eljátszottunk, neki valóságosan is potyogtak a könnyei, én megfogtam a kezét. Az eszem tisztában volt vele, hogy ez a találkozás sohasem jött volna létre, ha meg nem látja Marikát. Most nem bánja, ha Gabi netán arra jár, és meglát minket, most nem fél a féltékeny dühétől, most egyszerre lehet azt, amit nem lehetett májusban: csak úgy ártatlanul találkozni és beszélgetni. Mindezt hiszen tudtam tompán a mélyben, de fent a lényem, az esztelen érzékelésem boldog volt, hogy hallom a mély hangját, a megfoghatatlanul elbűvölő szavait. Boldogságom nem lett volna olyan felemelő, ha éjszaka nem lettem volna másképpen és teljesen boldog Marikával, ha ott a Sztambul kávéházban a legcsekélyebb testi vágyat is érzem. De nem, eszembe sem jutott az a lehetőség, hogy még egyszer lefeküdjünk a Visegrádi utcában a díványra, kudarcaim borzasztó színhelyére. De az megfordult a fejemben, hogy miért ne lehetnék boldog Marikával, és közben miért ne lehessen részem abban az ártatlanul felemelő varázslatban, amit senki mástól sem kaphatnék meg. Azzal búcsúztunk el, hogy majd felhívjuk egymást, és találkozunk – amikor csak lehet.

A következő héten három verset írtam, egy triptichont életem három asszonyáról. Az összefüggést az is jelezte, hogy az első két vers utolsó két sora mintegy áthúzódott a következőnek első sorába. Az első Marikáról szólt, és így fejeződött be: „Vérszínű most a világ, a vidék is / Borzongva átalakul.” A következő, Etiről, így kezdődött: „Vérszínű most a világ”, és ez volt utolsó sora: „Hogy felragyogott s beborult. Beborult.” A harmadik pedig ezekkel a szavakkal kezdődik: „Már beborult.” Visszatekintve jóslatszerűséget is lehetne látni abban, hogy a triptichon folyamatossága Piroskában végződik. Pedig a versnek az a summája, hogy nem vele akarom eltölteni az életet, hogy a valóság máshoz köt – mégse tudom nélkülözni az ő valóságfölötti bűvöletét. Marika is látta a verset – nem volt min megütköznie. Hiszen így végződik: „Drága barátném, hol van a nyár? Csak a képeiden.”

Ez a szokatlan, régies szó, „barátném” talán Radnótitól ered – ő kezdte így, még májusban, egyik szerelmes versét: „Csodálkozol barátném…” De az is lehet, hogy mindkettőnkre Berzsenyi hatott, akit mind a ketten nagyon szerettünk – a Levéltöredék barátnémhoz.