Új barátságunkért az első áldozatot ő hozta: Kamilláék, amint megneszelték újjáéledt kapcsolatunkat, olyan gyűlölettel fordultak ellene, hogy végül megunta a Műhely ellenséges légkörét, otthagyta őket. Igaz, hamar talált új munkát: belépett egy lámpaernyőműhelybe, amelyik szintén afféle kommunista jellegű közösség volt. Itt még többet is keresett, mint a kerámiával, igaz, sokat is kellett érte dolgozni: korán reggel kezdték a munkát, és gyakran, ha egy órát nála tölthettem, akkor is közben lámpaernyőket festett, könnyed gyorsasággal és ügyességgel. Én persze ilyenkor is önzően élveztem azt a csapongásában is emelkedett szellemességet, amelyet mindig is közvetlenebbül tudtam felfogni, mint a mivoltát megfejteni.

Monori azonban, úgy látszott, nem osztozik a Műhely ellenséges érzületében. Legalábbis amikor egyszer Piroska influenzában feküdt, és Monori az ágya szélén ült, viszonylag nyugodtan vagy legalábbis közönyösen tudtunk egymással érintkezni. Őt a kettőnk látványa – mármint Marikáé meg az enyém – nyilván meggyőzte arról, hogy összetartozunk, hogy mi tartozunk össze. Én pedig minden bánat és bántalom nélkül tudomásul vettem, hogy Piroska véglegesen szerelmes Gabiba. Ha úgy kell neki, hát úgy kell neki, gondoltam tagadhatatlanul némi kárörömmel, de őszintén pártfogó jóakarattal is. Miért ne házasodnának össze? – tervezgettem magamban: Piroskának ez megnyugvást hozna, és talán rendezettebb, megállapodottabb életkörülményeket. Képmutató lettem volna, ha önzetlen elgondolásaimban semmi szerepet se szánok magamnak. De miért ne lehetnék én a házibarát? – fordult meg a fejemben, de nem a szónak akkori egyértelműen sikamlós jelentésében, hanem a szó szerinti, hátsó gondolat nélküli értelmében. Persze szívesebben lettem volna egy méltóbb házasság barátja. De ahol az alapvető helyzeten változtatni nem lehet, ott senki sem törekedhetik többre, mint hogy megpróbálja a veszett fejsze nyelét menteni.