Ettől függetlenül sem választhattam volna megfelelőbb napot Piroska elnyerésére, mint ezt az én harmincadik születésnapomat. Utolsó hetében nyáriasra szépült a szeptember, már az éjszakák is langyosak voltak, nem úgy, mint amikor a mi véletlenül összeverődött ötösünk összebújva fázott a veresegyházi ablaktalan padlásszobában. Most pedig a Fő utcai szép szoba ötemeletnyi magasban ragyogott Buda fölött a délelőtti napsütésben, közvetlenül előttünk a Szent Anna-templom kettős tornya fehéren szikrázott a fényben. Még valami ragyogott a szobában, a fehér falon: egy új nagy kép – nyilván a búcsúvételünk óta hozta be Piroska Szentendréről. Festeni pedig valamikor augusztusban festhette, mert a széles vászon tetemes részét egy sárgálló kukoricás foglalta el. A szétterülő kukoricást egy fehér templom fele meg a piros torony teteje zárta le és fogta össze kék meg zöld hegyek alján. Egy címkézéshez szokott műértő valószínűleg azt mondta volna rá, hogy expresszionista stílusban van festve. Én semmilyen iskolához sem tudtam volna sorolni: kezdetben mutatott rajzai sötét hatású kuszaságának nyoma veszett, erő ragyogott rajta, sőt dinamizmus, mégis megnyugtató volt, nem a derűjével – az aligha volt benne –, inkább egy vad temperamentum vidám robbanásával. Első látásra megszerettem, akárcsak nyolc héttel azelőtt a készítőjét. Már az is felpezsdített, hogy olajkép, de Piroska azt felelte, nem igazi olajjal csinálta, csak tojástemperával – ahogy az Eyck fivérek festettek. Szóval nagyon megörültem a képnek. Nem, nem áltattam magam azzal, hogy ez a ragyogás a mi szerelmünknek tudható be. Mégis, titkon, magamban is kimondhatatlanul hittem benne, hogy valami módon, öntudatlanul – Piroska nyilván legkevésbé sem tudhatott róla, hogyan – az én hatásomnak is része volt ezekben a rendezettebb vonalakban és felületekben, a kirobbanó új stílusban – abban, hogy ilyen kedvemre való képet festett.

[...]

Legfőbb ideje volt. Mert Piroskával a Sztambul kávéházi kibékülésünk óta rendszeresen találkoztunk. Többnyire szombaton hívtam őt ebédelni a Kárpátiába vagy a Kossuth Lajos téri Elysée kávéházba, de néha hét közben is fölszaladtam hozzá estefelé egy órára beszélgetni. Végül már ott tartottunk, hogy Piroska visszahozta nekem azt a régi szerelemmel telített képét a templomtoronnyal meg a kukoricással, amit egy évvel azelőtt végleges szakításunk jeléül én vittem neki vissza a Visegrádi utcába. Ebből az alkalomból Anyámmal is újra találkozott – az ő jelenlétében állt fel a díványomra, hogy beverje a szöget a falba és felakassza rá a képet.