[A] bűntudat hirtelen és váratlanul érkezett. Szerelmes antológiánk sikere szépen terjedt, annyira, hogy a Vajda János Társaság külön műsort szentelt a bemutatására, vízkereszt estéjén. Szavalók mondták a verseket, no meg a fordítók, azazhogy csak Radnóti meg én szerepeltünk személyesen, mert Szemlér a vissza nem csatolt Brassóban maradt, ahol a románok éppen behívták katonának – arra már nem emlékszem, hogy Képes miért nem tudott eljönni. Marika is velem jött. A heveny influenzán már túl volt, de kis hőemelkedései kitartottak, és a tüdejéről már kimondták az ítéletet. De amúgy is keskeny arcának halványsárga bőre nem árulta el a betegségét. Meglepetésemre Piroska is eljött. Említettem, hogy Marika betegsége óta nem találkoztam vele – nem tudom, honnan szerzett tudomást az estről. A műsort Szentkuthy vezette be szokott lendületével, szépen, szellemesen, mulatságosan. Én közben az öltözőből, vagyis a művészszobából kilestem a terembe: Marika és Piroska az első sorban ült, Marika fekete kosztümben, Piroska ujjatlan, fehér csillogással beszőtt, barna ruhában (még ugyancsak „úriasszony korából”); izgalmas látvány volt, számomra legalábbis, amint két ilyen különböző szépség, egy sötét meg egy világos, időnként egymáshoz hajolva suttog.

Szentkuthy a bevezetőjében kétszer is említette Goethe versét, a Charlotte von Steinhez-t, meg az én fordításomat is. Ha már ilyen kedves volt, gondoltam, én is beillesztem a felolvasandó verseim, vagyis fordításaim közé. Ez volt az első vers, amit egyenesen az antológiánk számára fordítottam, még a tavasszal, az öngyilkosság szégyenletes kudarcától és az átvészelt kanyarótól kimerülten azzal sarkalltam magamat, hogy a megoldásokat keresve Etire gondoltam, a mi végzetes és megbonthatatlan szerelmünkre. De amikor, már a dobogón állva, gyanútlanul belefogtam:

​

Miért adtad mély tekintetünket,

Hogy jövőnket sejtse szüntelen,

S ne ringasson üdvösségbe minket

Földi boldogság, se szerelem?

​

– a tudatom mögül öntudatlanul a tudatomba villant, hogy hiszen a szenvedélyes, de lényegében beteljesületlen szerelemnek ez a nagy vallomása Piroska meg az én kapcsolatomra vonatkozik, sokkal inkább, mint arra, ahogy Etivel voltunk. Láttam is, amint Piroska a harmadik-negyedik sornál kissé zavartan felkapja a fejét. Most már nem kettejüket néztem ott az első sorban, hanem csak Piroskát. És ahogy az aránylag hosszú versben előrehaladtam – mellesleg azokon a részeken, amelyek nem közvetlenül kettőnkre illettek, lazább hangsúllyal siklottam át –, egyre inkább éreztem, sőt láttam – vagy látni véltem –, hogy olyan villanyos feszültség keletkezett kettőnk között, amilyen még nem fordult elő viszonyunk változatos történetében. És mire a befejezéséhez értem:

​

Mindez már bizonytalan ködökké,

Halk emlékezéssé finomult,

Fájdalom a jelen és örökké

Valóság a szívünkben a múlt.

Fél lelkünk maradt, úgy összeforrtunk,

Félhomály csak delelő napunk.

De akárhogy kínoz is a sorsunk,

Már mi nem változhatunk

​

– szemmel láthattam, hogyan működik tőlem hozzá és tőle hozzám az elektromos áram: emelt fővel, merőn bámult rám, én is úgy néztem vissza. Marika mindebből semmit sem vett észre – ő különben ismerte a verset: egyéb Goethe-fordításaim között ezt is felolvastam neki.