Isaszegre most már négyesben együtt utaztunk: Radnóti, Kerpel, Körner meg én. Alighogy megérkeztünk, az egész létszámot feltuszkolták egy üres vonatra: zsúfoltan, de elfértünk. Okultunk a tegnapelőtti egész napi isaszegi étlen-szomjan várakozásból: mindenki hozott ennivalót és vizet kulacsban. Hosszú utazás volt – nagy része abból állt, hogy órákig vesztegeltünk nyílt pályán, hol itt, hol ott, mert a vonat elindult egy irányba, aztán vissza és egész másfelé, úgyhogy fogalmunk sem volt, hova, de még arról sem, hogy merre megyünk. Végül sötétedéskor leszállítottak bennünket egy kis állomáson, és megtudtuk, hogy Veresegyházán vagyunk, egy ugrásra Isaszegtől. Az állomástól nem messze tó csillogott a sötétben, körülötte ki lehetett venni egy szerény, de takaros fürdőtelep házait.

[…]

Arra is jutott időm, hogy levelet írjak Piroskának: megpróbáltam benne tárgyilagosan vázolni helyzetünket. Két nap múlva megjött a válasz: mulatságosan csevegő levél volt – arra kellett gondolnom, hogy lényegében ilyesfajta levelet írhatott a tizennyolcadik században egy szellemes párizsi hölgy a hadba vonult lovagjának. Magában, úgy látszik, mégsem vette olyan könnyedén a dolgot, mert másnap délelőtt megjelent Veresegyházán. Éppen gyakorlatoztunk, Miklós vette észre, ő bökött oldalba. Köztünk és a fürdőház között a gyepen ült, mintha csak gondtalanul napozna, de én láttam, hogy egy kis rajzblokkot fog a kezében, és néha lopva ránk néz, néha sebtibe lejegyez valamit. Utóbb kiderült, hogy egy kis karikatúrát vázolt néhányunkról, amint a lábunkat emelgetjük. Ez a kis lap csodálatosképpen megmaradt, és csak ma veszem észre, hogy abból a hevenyészett irkafirkából világosabban kiderül, mintha én próbálnám indokolni, miért volt annyira nevetséges és külön megalázó, hogy civil, azaz turistaruhában végzünk katonai gyakorlatokat.