Levelek egy szocialistához
Lezárt koporsóban? Csakhogy a Levelek egy szocialistához olyan hulla volt, amely nem kerülhette el az exhumálást. Vagy találóbb volna talán a szekrényhasonlat, az angol szóra gondolva – „csontváz a szekrényben”, magyarul: eltitkolt családi szégyen.
No hát, az én szégyenem rejtegetett csontváza hat év múlva borult ki a szekrényből, Eötvös Loránd utcai lakásunkban, egy téli hajnalon, miután Piroskával kiraktuk a negyvennégy tavaszán leszögezett, majd a Hársfa utcai rendőrségen fölfeszített ládát. Addig azért nem került rá sor, mert az ostrom utáni lakásviszontagságaink között nem volt értelme hazahozatni a ládákat, Piroskával is csak nemrég költöztünk össze az Eötvös Loránd utcában, és nem volt még sem elég időnk, sem elég polcunk a bekötetlen folyóiratok elhelyezésére.
És azért ilyen szokatlan időben került rá sor, mert négy óra lett, mire hazaértem gyalog a Gorkij fasorból. Piroskát ébren, sőt felöltözve találtam. Megszokta ugyan, hogy az Írószövetségben az ilyen gyűlések legalább éjfélig tartanak, de azért ekkora késedelem akkortájt mindenkiben fölkeltette volna a gyanút, hogy akit vár, azt útközben fel-illetve letartóztatták. Piroska is épp azon habozott, hogy lemenjen-e megtudni – de kitől? –, hogy mi történt velem?
Hazaérkezésem nem oszlatta el aggodalmait, mert azzal léptem be, hogy minden pillanatban jöhetnek értem – készüljön fel rá. De mindenekelőtt keressük elő a régi Válaszokat: hadd tudjam meg – mert régen elfelejtettem –, hogy mi ellen kell védekeznem. Piroska nem ismerte a Leveleket; mellettem olvasta az elsárgult példányokat, sápadtan és dideregve – mert az új lakást még nem tudtuk átfűteni. Nem hiszem, hogy abból a szempontból nézte a Leveleket, mivel ért egyet, mivel nem; inkább arra figyelt, mi van bennük, amiért el lehet fogatni engem – akkor még nem mondtunk le teljesen arról az elképzelésről, hogy a napirenden lévő eltüntetések, ha nem arányban is, de legalább némi összefüggésben vannak azzal, amit valaki elkövetett.
[…]
Az év utolsó napjára virradtunk, jó későn kezdett szürkülni – éppen addigra végeztünk az olvasással. Csak ekkor fogtam hozzá megértetni Piroskával, mi tette szükségessé a vakrémületben lefolytatott, hajnali exhumálást. Elmondtam neki, hogy a szertartás rendjében éjfélkor került rám a sor, a gyülekezetnek előadni önéletrajzomat. Kényszeredetten beszéltem, és beszámolómat a lehető legrövidebbre fogtam. Nem igyekeztem szépíteni életem és pályám képét: javamra nem sokat tudtam fölhozni, számba vehető hibáimat inkább hangsúlyoztam, mintsem enyhítettem. De a Levelek egy szocialistához másfél évtizeddel azelőtt elkövetett bűnét olyan mélyen eltemettem a tudatom alá, hogy kifelejtettem a gyónásból. De volt, akinek az emlékezete jobban működött.
[…]
Több mint egy óra hosszat álltam, vagyis ültem végig a pellengéren az ékesszóló fölháborodás sortüzét, amelynek M., a gyűlés vezetője vetett véget: szenvtelenül kijelentette, hogy adnak rá időt, fölfrissíteni emlékezetemet, és módot is, önkritikát gyakorolni ugyanezen gyülekezet színe előtt. A fölszólalóknál kevesebben voltak azok, akik oszladozás közben odaléptek hozzám egy halk, vigasztaló szóra, de ma már, eléggé hálátlanul, rájuk sem emlékszem – talán csak Hajnal Annára. De azt tudom, hogy végig a Majakovszkij utcán [Király utca], a Nagykörútig ketten fogtak közre. Kis Feritől csak dühös szemrehányást hallottam, de már az a puszta tény, hogy engem kísért, sokak szeme láttára – akik nem tudhatták, hogy szidni szegődött hozzám –, az is marakodó szeretetének jele volt. Juhász Feri meg csak jött mellettem, szótlanul.
A hosszú hallgatás után megjelent Teremtett világ barátjának dedikálva, benne Juhász Ferenc A költő portréja nyáralkonyi fényben című nyitószövegével
1956
magántulajdon