Marika szabadulása

​

Kezdett alkonyodni. Siettem haza, vagyis a Baka utcába. Mari egy ócska, gyűrött nyári ruhában és szokatlan állapotban nyitott ajtót: máskor olyan takaros, mondhatnám, elegáns megjelenése most rendetlen volt és előnytelen, selymes fürtjei csapzottan és kissé izzadtan összetapadtak – holott egyébként nem szokott izzadni –, arca és keze, ha nem is éppen piszkosan hatott, de nem is ragyogott úgy, mint máskor. Amint azonban megpillantottam a fal melletti szekrényt, amelynek ajtói nyitva álltak, és addig majdnem üres polcain apám ingeit meg a Sas utcából átmentett edényeket, a fogasokon pedig apám két ruháját – rögtön megértettem szokatlanul előnytelen külsejének okát. Átköltözésünk után olyan fáradt volt, hogy nem látott rögtön hozzá a Sas utcai holmik elhelyezéséhez. A szőnyegeket amúgy sem lehetett volna rendeltetésszerűen fölteríteni, mert a Baka utcai termünket egyetlen hatalmas perzsaszőnyeg borította, oda több szőnyeg úgysem fért volna el, tehát az öt közül hármat összetekert állapotukban egymásra helyeztünk az erkélyen, kettőt pedig a terem fala mellé. A bőrönd kirakását pedig különböző közbejött akadályok miatt estére halasztottuk. És Marika láthatóan éppen aznap szánta el magát a nagy munkára.

Most kimerülten ült le a karosszékre. Én pedig nekiestem, és részletesen elmondtam Hársfa utcai kalandomat. Azzal fejeztem be, hogy minden jó, ha vége jó. Marika azonban aligha osztotta derűlátásomat, inkább megijedt. Hirtelen felállt a karosszékből, vissza a szekrény előtti székre, folytatni a kirakást. Én egyenként nyújtottam föl neki a holmikat, ő pedig gyorsan és ügyesen rakta rendbe a polcokon és a fiókokban. A bőrönd majdnem üres volt, amikor csöngettek. Ő ott maradt állva a széken, én pedig az ajtóhoz siettem, hogy megnézzem, ki jön ilyen későn – mert odakint már sötét volt. Az ajtóban egy fakószőke, vékony, jól öltözött, bár kissé jampecforma fiatalember állt.

– Rendőr-főkapitányság politikai osztálya – mondta. Visszahőköltem, ő belépett. – Kutny Mária Magdolnát keresem.

Erre már Marika letoppant a székről, és odaállt a betolakodott fiatalember elé.

– Én vagyok.

– A Pozsonyi út 5-ben kerestem. Miért költözött át ide?

– Budán biztonságosabb – felelte Marika csapzottan, de rezzenetlenül. – Nem akar leülni?

A fiatalember nem köszönte meg a kínálást, csak helyet foglalt a karosszékben. Marika is leült. Én dermedten állva maradtam.

– És miért jött? – kérdezte Marika.

– Be kell kísérnem a főkapitányságra.

[…]

Második kihallgatásán, folytatta Marika, mikor Szabó asztalán megszólalt a telefon, és Szabó azzal válaszolgatott, hogy igen, mindkettejüket nemcsak behozatták, hanem ki is hallgatták, és hogy igen, most külön-külön pincében fekszenek összeverve és megkötözve, és nem, nem érintkezhetnek senkivel, legfeljebb a pincebeli patkányokkal, és hogy nyugodjék meg az illető, a nyomozás teljes erőből folyik, és nem nyugszanak addig, amíg az ügynek minden szálát föl nem fejtik – Marika megrémült. Mikor Szabó végre letette a kagylót, azzal fordult hozzá, hogy igen, rólunk volt szó. Elmondta, hogy följelentésre hozattak be minket. Mostanában annyi följelentés érkezik hozzájuk, hogy ilyen csip-csup ügyre oda se hederítenek, de az illető, valami Csertótiné – aki nemcsak náluk jelentett föl, hanem a hetedik kerületi rendőrségen is, és nemcsak minket, hanem a Giraud-gyár volt cégvezetőjét, ugyancsak vagyonrejtegetésért, meg az üzemvezetőt és a feleségét gyártási visszaélésekért – naponta telefonált hozzájuk is, a hetedik kerületbe is, hogy intézkedtek-e már. Úgyhogy belátták, nem szabadulnak tőle, amíg elő nem vesznek minket.

Elképedtem persze, de meg nem lepődtem. Belefért ez a mi Icuskánk bandzsa képébe. Egyúttal föl is lélegeztem, bámulattal eltelve Marika okossága iránt. De csak ezután hozakodott elő az igazi bajjal. Vitéz Szabó őt akarja cserébe, és ő megígérte, hogy holnap lefekszik vele. Ő tudja, hogy ő maga a hibás, mert olyan könnyelmű és nagyvonalú, sőt haszonleső lánynak adta ki magát. De enélkül, ki tudja, meddig ülhetnénk odafönt egy váltás fehérnemű nélkül, esetleg még rosszabb helyen? És most mit csináljunk?

[…]

A kávé csakugyan jó erősre sikerült, két csészével jutott mindegyikünkre. Szabó arcáról lemúlt a bambaság, nyilvánvalóan elmúlt a részegsége, a csuklása is. Ránézett Marikára – órák óta először –, láttam, ő is újra észrevette, milyen szép. Az elválasztó függöny nem volt behúzva, a háttérben a falnál a délutáni napfényben ragyogott a kettős ágy. Megijedtem. Úristen, mi lesz ebből? Az lett, hogy Szabóban a bor hatása átváltott a hetvenkedés állapotába. Jól kihúzta magát, és megszólalt:

– Megszomjaztam. Legalább azt a maradék pezsgőt felhoztuk volna! Maga idehaza nem tart italt, ugye?

– Hát… – mondta Marika tétovázva. Odament a szekrényhez, és kihúzott belőle egy üveget. Az utolsó hazai küldeménnyel érkezett, jól bebugyolálva – sima, de erős szilvapálinka. Letette az asztalra. – Kondorosi – mondta büszkén. – De ezt nem lehet ám vedelni: csak egy kortyot kapnak. – És teletöltött két kisebb poharat. Szabó a magáét egyből felhajtotta, miközben még mindig Marikát nézte, kihívóan, úgyhogy én nyugodtan Kapotsffyék szőnyegére önthettem a magam fehér folyadékát, Marika papájának remekművét.

– Még mindig szomjazom – szólt Szabó büszkén.

– Hát ha gondolja – felelte Marika kelletlenül, és fukarul még egy pohárral öntött Szabónak, aki azt is föl akarta hajtani, de félúton gyorsan le kellett tennie, mert megint vadul rájött a csuklás, aztán csakhamar böfögésbe csapott át. Marika hangja erre már fölcsattant: – No tessék! Csak rosszul ne legyen itt nekem! Gyerünk, még mielőtt a lakásomban okádni kezd!. Mondhatom, szépen megünnepli a szabadulásomat!

És már nyújtotta a zakóját, még rá is segítette. Szabó böfögve és tanácstalanul tántorgott, de azért elindult, Marika kinyitotta előtte az ajtót, majd hirtelen – de csöppet se meggondolatlanul – fölkapott a sarokból egy összegöngyölt szőnyeget, és még mielőtt odaugorhattam volna segíteni, ráhelyezte Szabó vállára. Az megingott, hátra akart fordulni, de nem bírt, hanem előretántorgott, megvonta a vállát, és átlépte a küszöböt.

– Jó ötlet – súgtam oda Marikának, mert rögtön rájöttem: így biztos, hogy nem térhet vissza.

– Azért ennél én mégiscsak többet érek – jutott eszébe Marinak, és ezúttal csakugyan meggondolás nélkül, de már az én segítségemmel fölkapott egy másik szőnyeget, kiléptünk az ajtón, és még mielőtt elindult a lépcsőn, fölraktuk Szabó másik vállára. De erről Szabó már nem vett tudomást, mi pedig gyorsan visszakoztunk, és becsuktuk az ajtót. Aztán kiléptünk az erkélyre, és megvártuk, míg Szabó feltűnt az utcán. Néhány percig mozdulatlanul állt, aztán elindult a két szőnyeggel a vállán. A szabad levegőn egy kissé magához térhetett, mert maradt annyi esze, hogy ne fölfelé induljon, a lépcsőkön, ahol valószínűleg elbotlott volna, hanem lefelé, még mindig tántorogva, a Kisrókus utca irányába. Kivártuk, amíg el nem tűnt a szemünk elől.

– Szegény – szólaltam meg én először, minden képmutatás nélkül.

– Sajnálom én is – felelte Marika –, de mi mást csinálhattam volna?

Ezen tűnődni már nem maradt időnk. A nyolcnapos testi, lelki és főleg idegi próba után, amelyből mindketten kivettük a részünket, ki-ki a maga módján, a föllélegzéssel együtt össze is csuklottunk. Ledobtuk a ruháinkat, elterültünk a kettős ágyon, és percek múlva aludtunk.

​

​

Fotó Kutni Mária Magda arcképes igazolványáról

1943

Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár