Megmenteni Radnótit

​

Egy óra múlva csöngettek nálunk. Megint Alapi állt az ajtóban, megint földúlt, sőt kétségbeesett arccal. Miklóstól jön, mondta. Szerzett neki nagyon jó, hiteles papírokat és lakást is, ahol biztos búvóhelyen lesz – hiszen úgysem tarthat sokáig. De Miklós kijelentette, hogy ő nem bujkál. Alapi rimánkodott, vitatkozott, veszekedett – de nem és nem. Csak bennünk van már bizalma: ha valaki, hát mi tudunk hatni Miklósra – menjünk vissza hozzá, és az istenért, próbáljuk őt észre téríteni. Nem tehettünk mást, még egyszer átsiettünk – Alapi az utcán várt, hogy ha sikerült a küldetésünk, rögtön vihesse föl a papírokat és a címet. Miklós a majdnem tele hátizsákja mellett guggolt. Fölnézett, nem szólt egy szót sem. Amikor megkérdeztem, hogy miért nem fogadta el Alapi mentőkötelét, azt felelte:

– Nincs kedvem dekkolni.

Megpróbáltam a lelkére beszélni, nem érzelmesen, nem is indulatosan, hanem józanul, nyugodt hangon, észérvekkel. Figyelmeztettem őt, hogy ne a magyar fejetlenséggel, hanem a német módszerességgel számoljon, márpedig annak a vége úgyis a gázkamra lesz. De Miklós nem felelt, csak szomorúan rázta a fejét. Tanácstalanságomban hirtelen eszembe jutott Miklós műközpontúsága, és a néhány héttel azelőtti beszélgetésünk, amikor az utolsó kis versét mutatta, és most már indulatosan kiáltottam:

– Szóval tényleg ezek legyenek az utolsó verseid?

Erre már, ha akart volna, sem felelhetett, mert Fifi hirtelen fölpattant, szembe fordult velem, és szikrázó szemmel szólított föl, hogy hagyjam már békében Miklóst, amúgy is eléggé föl van zaklatva. Az a búvóhely a hamis papírokkal együtt is elég kétes megoldás, egy razzia bármikor elkaphatja, és akkor azonnal megölik, semmivel sem biztonságosabb lehetőség, mint a munkaszolgálat, a szabályos bevonulás. Úgyis az történik, amit Isten végez, bele kell nyugodni az ő akaratába. Mindezt hosszabban mondta el, de semmiképpen sem belenyugvó, pietista hangon és arckifejezéssel, inkább harciasan, valamilyen beszámíthatatlan daccal, mintha azt mondaná: Hát Hitler is az Isten akarata? „Lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten!” Ekkor már megértettem, hogy most nem egészen önmaga, és céltalan volna vitatkozni vele. De amikor másodszor is kimondta, még emeltebb hangon, hogy bele kell nyugodni Isten akaratába, Marika váratlanul és illetlenül – elvégre Fifi jó néhány évvel idősebb volt, azonkívül a tanárnője is (amíg Marika ki nem maradt a gyorsírási tanfolyamból) ugyancsak emelt hangon fölcsattant:

– És Hitler is az Isten akarata? Hogy beszélhet így egy asszony? Egy feleségnek nem ez a dolga!

Mi ketten végig nem ültünk le. Most, Marika mellett állva, feltűnés nélkül, erősen megszorítottam a karját, nehogy folytassa. Miklós felállt a hátizsákja mellől, de ő sem szólt egy szót sem. Én sem tudtam folytatni a rábeszélést. Itt nem volt mit tenni. Még egyszer elbúcsúztunk. Ezúttal meg is öleltem Miklóst, először életünkben, mert köztünk nem volt szokás az ölelősdi. Odalent beszámoltunk Alapinak a kudarcunkról. Ő sem szólt semmit. Elbúcsúztunk tőle is.

​

​

Vas István levele Radnóti Miklósné Gyarmati Fanninak

1985. október 9.

autográf levél

Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ