Övön aluli ütés

​

Csak most, a Megnőttek és elindulnak újra befejeztekor ébredtem rá: igen, ez volt az az érzés. És az azonosítás alól még mélyebb réteg bukkant elő: a komikumnak az a déjà vu élménye, mely akkor kísértett bennem, amikor először jutottam a könyv végére. Ez az emlék nem személyemhez fűződő komikum volt, csak moziélmény: Harold Lloyd és Chaplin filmjeiben volt látható néha ilyen melldagasztó emelkedettség e burleszkhősökön, amikor, a mesének a burleszkekben megengedhetően, sőt kívánatosan logikátlan cserefordulatai következtében valamilyen komoly erőt és harciasságot igénylő – mindegy, galád vagy derék, de általuk el nem követett –, férfias tettek miatt ünneplik vagy üldözik őket. Engem is ilyen oktalan és fonák büszkeség vagy legalábbis derültség fogott el, amikor tudatára kellett ébrednem, hogy Kassák milyen vagány cselekedetekbe képes meghosszabbítani az én elképzelt lényemet. Költő és betörő! – az áldóját, gondoltam regénybeli másom stílusában, ez már beszéd, még akkor is, ha egyik mesterségben sem viszem sokra. Palánkon átugrani, ékszereket rabolni, szekrényeket szakszerűen fölfeszíteni, ártatlan munkásokat – még ha tudtam is, hogy ezek a mi jámbor festőinket helyettesítik – nagyhangú forradalmárkodással elszédíteni, leitatni őket, nyakalni a pálinkát meg a rumos sört úgy, hogy meg se kottyanjon, meg a „tengerészpipát” szortyogtatva utcán köpködni is – mindezek igazán imponáló dolgok voltak. Tagadhatatlan, hogy Kassák végeredményben démonikus figurát csinált belőlem a regényben, szánalmas külsőm ellenére is – és ebben volt valami nevetséges elégtétel.

És hát, ami a szánalmas külsőmet illeti, tény, hogy Kassák alaposan elintézett. De végül is, minden torzságával együtt, milyen földhözragadt, piszlicsári leírás ez, gondoltam, az átokcsúnyaságnak ahhoz a borzadályához képest, ahogy én láttam önmagamat, tizenhat éves koromban, Cyrano-ábrándjaim idején. A csúffátételt, amire Kassák képes volt, körülbelül olyan szegényesnek éreztem, mint annak idején a Markó utcai realisták híres verekedőjének azt a megjegyzését, hogy már sok görbe orrot látott, de olyat, mint az enyém, soha még. És legszívesebben Kassáknak is azt feleltem volna, mint Vargának: „Mondhatta volna szebben, kis lovag” – még akkor is, ha ugyanúgy ellátja érte a bajomat, mint Varga a Sólyom utcában. De nagy különbség volt, hogy míg annak idején a reménytelenség cyranói pózában verekedtem, most már – nem beszélve a Judit-ügyről – Eti megnyerése és kétszeri visszanyerése után tudomásul vettem, hogy olyan vagyok, amilyen vagyok, és az állandóan visszatérő bizonygatás, hogy erre a teveképű szörnyetegre nő nem tud ránézni, inkább derűvel és elégtétellel töltött el, mintsem bánattal és aggodalommal. Különben is, úgy vettem észre, csúnyaságom leírásának túlburjánzása (a regény valamelyes egyensúlyának és szerkezetének rovására is) elsősorban nem is énellenem irányult, hanem Eti ellen, mintha neki akarná megmutatni: képes vagy ilyen szerencsétlen szörnyeteget szeretni, és elhagyni érte minket. Kassák, legalábbis a regény írásakor, úgy látszik, még nem tekintette véglegesnek Eti elszakadását – milyen szerencse, gondoltam: nyilván ennek köszönhető, hogy Eti maga nem szerepel benne, éppen csak a sárga nyersselyem ruhája villan föl egy pillanatig, annyira hozzá nem illően, Katin.

[…]

Szóval, ami a magam személyét illeti, úgy néztem: rosszabbul is elsülhetett volna. És mégis: a Megnőttek és elindulnak övön aluli ütés volt, gyomrot kavaró rosszullét, „nyolc napon túl gyógyuló” sérüléseket hagyott bennem és olyan indulatokat, amelyek annál mérgezőbbek és bajszerzőbbek voltak, minthogy a jogosultság és önzetlenség látszatában jelentkeztek. Az első és legnemesebb haragra Simon Paliért lobbantam. Csak másfél éve volt, hogy meghalt: úgy éreztem, halottgyalázás a regénybeli szerepeltetése. Nem mintha nem tartottam volna lehetségesnek – akkor még –, hogy körülbelül ugyanolyan lelkiismeretlenül hagyta cserben a másállapotba került Katit, mint a regényben. És hát Kati természetéről is voltak már elképzeléseim, amióta olyan felelőtlenül viselkedett a nyaklánc-ügyben általában és különösen énvelem, meg azok után, amit az állhatatlanságáról hallottam. És mégis fájt, sértett, hogy Kassák olyan sivár tramplit mintázott róla a regényében. És akármi történt velük és köztük később, tavaszuk ébredése, mely az én tavaszomnak is nyitánya volt, olyan jelenség, amilyet Kassák – mint erről nagyszerű önéletrajza tanúskodik – sohasem ismert, előttem viszont még mindig a szépség, tisztaság, tündéri szerelem hármas fényének korai költészetében ragyogott, és annál tündöklőbben, mivel kezdtem már érezni az ifjúság veszendőségét.

​

​

Kassák Lajos: Megnőttek és elindulnak

Pantheon, Budapest

1931

magántulajdon