Tájkép
Vörös nap ég az ég ködében
Balvégzetű jel téli nap
Amikor feketednek a napok
Amikor az idő fogyóban
Lélegzik akadozva
Két éjszaka között.
Szürkésfehéren gomolyog
A közökben. Az állványzatot
Bebugyolálja.
Ahol a nagy folyó
Gémberedetten hömpölyög,
A partok közt a köd
Városmélyi magánya
A zöldesszürke felület fölött
Nagy összefüggéssé sűrűsödött.
Vastorony, daru, exkavátor
Mintegy eloldva talajától
Imbolyog a köd tömegében.
Óriás szerkezetek
Szilárd mértana lazulva lebeg,
Korongok, traverzek, félhidak
Egyenkint tűnnek el,
Aztán megint kilátszanak
Szeszélyesen és tétlen.
Zúg a hideg szél, hajlik a nád, elhúz fenn a légben
Szürke madárraj, csöndes a tájék, fázik a lélek.
Én meg csak ravaszul nevetem, hogy tombol a barbár.
Tomboljon csak, ahogy tud! Már én látom, amint kél
Hosszú álmaiból fölvillantott mosolyával
Érosz, a messzelövő. Majd olvad a holtrafagyott táj,
Hömpölyög a dagadó patak árja a messzi hegyekről,
S a karcsú fiu szőke hajával jár-kel a földön.
Rőtarany a haja, a szeme villog és a nyomában
Érnek a szerelem gyümölcsei, most fanyarak még,
Majd édesre megérnek a nyáron. Fúj a nyomában
Nedves, erős szél s hozza magával a távoli tenger
Sós ízét, és a drága szabadság illata árad.
Múlik az ifjúság a kezemből, múlik az élet.
Még a szemem nézése meleg, s a szivem fiatal még,
S már mosolyomra közöny veti árnyát és egyedüllét.
Férfikorom szele csapja meg arcomat, az suhan át, de
Akkor is örökös útaidon járok, aranyisten
Érosz, karcsu fiú, s a tenger sós szele mindig
Mint a gyümölcsöt érleli szívemet és a szabadság
Fűszere, távoli, távoli illata árad örökké.
Comments