top of page

Angyalföldi elégia

Emlékszik még a rég lehullt esőkre

A föld, amelyet tapodok megint,

A szürkeség szitál a szürkeségre,

A villamos a kárhozatba ring.

A szürke földre szürke köd szitál,

Szívembe fáj az őszi szél fűrésze

Te proletár ősz, kemény őszi táj,

Te lelkemnek már örök alkatrésze!


Ha téli reggelen a nap kigyúllad,

Felmosolyog a sár, az árva rög,

A szürke fal mögött a tébolyultak

Fanyar fejében megragyog a köd.

Te lesbenálló, új, parázs idő!

Rőtszínű szesz, amelyet rejtve isznak!

Te nehéz ködön, kormon átsütő

Komor ígéret, imbolygó, vörös nap!


Az életemmel mért hogy egybeforrtak

Telepek, házak, gyér fű, farakás?

Az emberek szeme alatt a sorsnak

Únt képlete, otromba faragás?

A szégyenkező templom, feszület?

(Hisz voltaképpen mért áll itt? Vigasznak.)

Ezen a fakó földön született,

Akivel örülhettem a tavasznak.


És átsütött ragyogó évszakán

E komor nap s figyelte a világot,

S ott hallgatott zárt, kemény ajakán

E kemény táj, e hétszer megalázott.

Ha mosolygott is, ez a zárt szigor

Oly fényt villantott, rövid, görbe kardot,

Hogy lehajtottam fejemet, mikor

A munka először e tájra hajtott.


Ha másért nem, hát érte is szívembe

Fogadtam volna ezt a földet és

Az emberét. Gondoltam, könnyű lenne

Feloldani e szürke szenvedést.

Hát nem néztem a mélyére sokat –

Nem érdemes már e kevés időre.

Csillogva csalt a hűtlen gondolat,

S tekeregtek a szép eszmék előre.


De hol maradtak és én hol maradtam

Szép vadászkutya-eszméim mögött?

Süppedni kezdett az idő alattam:

S e táj belém szitált, akár a köd.

Amit már szétrágott a kétkedés,

A törvényt mégsem tudtam nem-kívánni –

Csak istenésszel lett volna kevés

E színjáték végét vígan kivárni.


És felkapott és fojtogatni kezdett

– Nem is tudom – egy óriási kéz,

És hirtelen megláttam a keresztet

És azt is, aki fájáról lenéz.

Szégyelltem persze. Szégyellem ma is.

És szégyenkezve fogok elenyészni.

De így járt Athén, így járt Róma is,

Mikor már nem bírt a halálra nézni.


Szégyelltem és nem tudtam, hogyan élek

S az emberek szavát megértem-e.

A homlokomon ott sütött a bélyeg,

A szenvedés magányos szégyene.

Iker-magány volt… aztán végétért.

Magam maradtam s nem hulltam a rögre.

Élnem kellett, még nem tudom, miért.

E táj gondját is rám hagyta örökbe.


Én könnyű lettem volna s észrevétlen

A vállamon volt terhének fele.

Ő könnyű lett már, könnyű a sötétben.

Én most lettem csak súlyos, ővele.

Én szöktem volna. Gyász és szerelem

Két mámorában menekvést kerestem.

Nem lehetett. Ő ott maradt velem

És most ez őselembe visszaestem.


Ha már a sors megint idetaszított,

Minek nekem az irgalmas homály?

A táj is faggat, hogy mire tanított

Engem a szerelem meg a halál.

A nap utolsó, téli sugara

Visszaragyog nekem, hogy mélybe lássak,

És példázza a fán a zuzmara,

Hogy nincs helye már az ellágyulásnak.

Comments


bottom of page