Aquapendente? Jól hallottam? Úgy
Nevezik azt a kis toszkán falut,
Ahol – reggel volt, kilenc óra tájt –
Az autóbuszunk először megállt?
Csüggedten, álmosan szálltam ki, még
Visszafájt a sötétkék, holdas ég
Alján a kis narancsszín virradat,
A Palatinus bukó nap alatt,
Hogy hét nap még, szabadságom lejár,
Hogy Rómából el kellett jönni már.
Nem reggeliztem, feketét sem ittam.
Rossz előérzet áradt tagjaimban.
De hirtelen az ősz lehellete,
A nap, a szél, egy csésze fekete
Felvidított. Köröskörül a házak,
Mint boltíves parasztkastélyok álltak,
Emeletesen, komor, szürke kőből,
Bukkantak ki a tájból és időből.
Közeli dombok teraszos sorát
Tömött vesszőkkel födte a borág,
Távolabb, kopár hegyen egymaga,
Előkelően állt egy pínea,
Visszanéztem: az út, amerre jöttünk,
Ciprusok között kanyargott mögöttünk.
Előttem egy íves kőhídon át
Paraszt vezette szürke szamarát,
Kezében bot, a felesége meg
A szamáron, féloldalt átvetett
Lábbal, fekete kendőben, ruhában,
Egykedvűen ült Giotto modorában.
A kocsmában két öregember antik
Mozdulattal kortyolta a chiantit.
Elgondoltam: ha itt élnék, talán
El tudnám felejteni, hogy hazám
Is van – ha van – és munkám és egyéb,
Ha szívhatnám mély kábítószerét
A déli bornak, tájnak, levegőnek.
Elborzadtam, hogy mennyivel erősebb
Nálam az a sok szenteltjogú kényszer,
Mely hazavonszol mágneses eréllyel:
Hány követelmény, durva unszolás,
Bűn és nyomában lelkifurdalás.
Mi vár otthon? Szerelem és robot.
Az út észak felé kanyarodott.
Comments