Cseresznyefák, barackfák, almafák
Között megállok ringó, zöld magasban,
A város lent fekete sóhaját
Leheli napra nap, hogy égre hasson.
A balparton Pestet a rónaság,
Mint nagy gályák raját, usztatja lassan.
Szelíd lapály aranyló tengere
A messzeségbe lomhán leng vele.
A századok lassankint összehordták
– Latinok, svábok, zsidók, magyarok –
E tenger várost, amely Magyarország
Közepén cifra habbal kavarog,
Sorsok, egyének és emberi hordák
Sötétlő árja idekanyarog,
Enyésző arcát a kövekre írja,
S a régi habnak új hullám a sírja.
Szenvedve és szeszélyesen dobog –
Hogy szeretem rendetlen szívverésed!
Uj kávéházat, ócska templomot,
A beképzelt és drága keveréket,
Bár lényeged, mint léha lim-lomot,
Ugy gyűlöli az újabb gazdaréteg:
Elmúlt szerelmek illatos hevét,
Az utcák lelkes, megszokott nevét.
Mert nem tudták a véres, régi vészek
Szépségedet végképp lerontani,
Sem ötven év alatt az építészek
S a hivatalok görbe gondjai,
Nem változott meg lelke az egésznek,
Bár porladoznak régi csontjai,
S a századoknak nemes maradéka
Rámosolyog a szürke habarékra.
Egy régi, jó királynak szelleme
Tán fintorogna ennyi változásra,
Ha örök honából kilengene,
Hogy régi palotáját újra lássa,
És szellemsarkantyúja pengene
Az utcákon, hol – sok szépmívű násfa –
Templomok, házak öreg arca int,
S nézné a várból városát megint.
De megbékülne biztosan, ha Pestre
Vonulna aztán, át a Lánchidon,
És hallgatózna nappal is, meg este,
Ülne a nép közt némely alkonyon,
És meglátná, hogy nincs közötte egy se,
Kit ne láthatott volna egykoron,
Fajták, beszédek épp olyan kevertek,
A dombokon se csúnyábbak a kertek.
És látná őket nyáron is, amint
Rágondolnak a szőlővenyigére,
A búzára, mely érlelődve ring,
S aggódva néznek az esőtlen égre.
A kerti vendéglőkben enne kint
Paprikás csirkét, melytől újra égne,
És eloltaná a királyi szomjat
Bora Egernek, Mádnak, Badacsonynak.
Hát még ha tudná azt is, hogy mi minden
Történt itt, amióta ő leszállt!
Ott fürdött a török basa és innen
Petőfi ostorozta a királyt,
Hol nők derülnek kirakati kincsen,
Vörösmarty is gyakran arra járt,
S ahol most üdül pénzes idegen,
Arany merengett ott a szigeten.
És itt volt nemrég az a nagy szüret,
Bő termését egy ország ideadta,
Ajándékul legszebb gyümölcsüket
Küldték el Szekszárd, Szeged és Szabadka,
És mennyi kedvet, nedvet és tüzet
Öntöttek át az újszerű szavakba!
De benned zengett legszebben a dal,
Te öreg város, örök fiatal!
Tavaszi szellő száll és enyhe lázban
Megborzolja a kövek erdejét,
Ott, arra felé ül egy kávéházban
A parasztköltő s mennydörög feléd.
Mert nem tud élni, – minek magyarázzam? –
Csak ha tebenned tölti idejét,
S míg feketét, csigát kiván a gyomra,
Átkokat szór a bűnös Babilonra.
Az utcában, hol Petőfi lakott,
S boldogan sétált felesége karján,
Nézem a házat és az ablakot,
Ahol az anyám élt mint fiatal lány,
Látom a régimódi alakot,
Sötét szeme ábrándos, arca halvány,
Ugy sétált, fején tollas, nagy kalap,
A Stefánia úti fák alatt.
És ott, ahol most újsütetű, sárga
Színekkel gazdag városrész nevet,
Életem társa, tövise, virága
Taposta rég a proletár füvet.
Arrébb a gimnáziumok királya,
Mely viseli a Berzsenyi nevet,
Mert nincs tanítás, nyújtózik most éppen
A törvényszék s a börtön közelében.
S hol szembenéz a kültelki nyomor
Arcával gyárak beton büszkesége,
Hol Budapest fekete szennye forr,
S fekete füstje csap fekete égre,
Hol ősszel sár ül, nyáron sárga por,
A levegőben száll a munka mérge,
Mely rajtam is hagyott néhány nyomot:
Nyolc éven át mindennap jártam ott.
És jártam irodába másfelé is,
Hol németes a házak új sora,
Az ajkakon fitogtatott beszéd is,
A nők ruhája, szobák bútora.
Mert magánhivatalnok voltam én is,
Nem is kívánnék szebb pályát soha,
De most, úri körükből kivetetten,
Lézengő költő, más nem is lehettem.
Balkéz felé, a kis templom fölött,
A Rózsadombon ott a ház, amelyben
Mint rózsák sűrű bokra, úgy födött
Az ifjúságom, kedvem és szerelmem.
Tavaszi estén, örömök között,
A lenti villanyfényeket figyeltem.
Az erkélyen tán most is száz titok
Vidám emléke halkan játszik ott.
Szerényen bújva paloták sorába
Ott a lakásunk szemben egyenest,
Homlokzatán romantikus ciráda,
Rózsáiban mereng a régi Pest.
Te múlt századnak hervadó virága,
Melyet most kettőnk élő lelke fest!
A sorsunk minden szenvedése, tánca
Illeszkedik százados fényű láncba.
Hatalmas lánc, te zárd be életem!
Fogadj magadba, tág, gyönyörű korsó!
Te zűrös város, te vagy énnekem
A szülőföld, a bölcső és koporsó.
Hol ábrándoztam nyári éjeken,
Tarkán tündöklik lent a Dunakorzó.
Bárány szereti úgy a legelőt,
Mint ülni én e teraszok előtt.
A zsarnok zűrzavarban, suta rendben
Aranyszabályom, bűvös, bölcs igém!
A szenvedély, mely szenvedett szivemben,
Hányszor pihent a város nagy szivén!
Hát ringass tömény ütemedben engem,
Párizsom, Trójám, Rómám, Ninivém!
A Duna habjai beléd szeretnek,
Rólad mesélnek messze tengereknek.
Comentarios