Akkor még reggel jó soká az ágyon
Hevertem én. Babusgatott a bánat.
A rendetlen szobából lomha vágyam
Indult, első szerelmem, teutánad,
Fülembe csengett még az istenáldjon,
És minden nyári emlék újra támadt,
S mig ráeszméltem, hogy minden hiába,
Már nem mentem az akadémiába.
De aludtam én még ebéd után is,
Álomtól voltam akkor szinte részeg,
A földet a tél, vén, bús generális,
Borongva elfoglalta az egészet,
Győztes kezét kinyújtotta reám is,
De bent izzó kiváncsiság emésztett,
És nógatott rekedt, izgága hangja,
A kerevetről hívott el kalandra.
Kaland… no persze, nem a bécsi könnyed
Találkák, énrám nem várt semmi szőke
Mosoly, sem édes fűszer, könnyü könnyek,
Csupán a könyvtárban sötét mezőket
Nyitottak meg a vaskos, szürke könyvek,
Utvesztőjével várt rám ott a Tőke,
Majd Marx után nekihevülve, bátran
Spenglerbe, Freudba és Leninbe vágtam.
Elmém betölté könyvek sűrű gőze,
Elméleteknek volt küzdőporondja,
E csatatéren szívesen időzne
A lelkem most, hogy lekötözte gondja,
De akkor rémültem, hogy egy se győzve,
Mindegyik eszme lelkem dúlja, rontja,
S mint strucc, ha fél, fejét a földbe ássa,
Ugy menekültem én a versírásba.
Sítalpakon a szikrázó hidegben
Siklottunk hárman hófehér vidéken,
Csönd ült a messze tájon, szél se lebbent,
A lejtőkön lengett velünk a béke,
S könnyű mosoly a szájon, a szivekben.
Barátság, lelkem régi menedéke,
Hogy eltűntél, az emlék néha fáj még:
Ez messze él, a másik már csak árnyék.
És emlékezve téged hadd dicsérlek,
Kit ócsárol manapság annyi kába:
Unalom, tőled színesül az élet,
Mikor a könyvespolcra már hiába
Nyúl kedves könyvekért a kéz, s a lélek,
Hogy messzebb lásson, elvonul magába,
Igy unatkozva tétlenül, leverten,
A díványon hány délután hevertem!
Most már kitöltve minden újabb óra,
Összébb szűkült az élet láthatára
Ó, Unalom, már nem vezetsz a jóra,
A lélek soha sem marad magára.
Ha visszanézek most az únt valóra,
Olyan már, mint egy tarka, lenge pára.
Ha legalább az emlék visszacsalna,
Te, bécsi telem érlelő unalma!
Comments