Nekem is int a szabadság, végre, barátom, az ám,
Munkátlanság, szellemem üdve, valódi hazám!
Persze te fitymálsz most, amiért két hét az egész,
Ám van pillanat is, mi megáll, soha el nem enyész.
Futnak az évek a porban az élet elúnt ütemén,
Oly sebesen surrantak el, észbe sem is vehetém.
Mind elmosta a munka szabálya, szokott hivatal,
Két hétig most hosszu az élet és oly fiatal!
Kérdezed erre, hogyan fogom én kiszinezni időm,
Tengeri társas uton ha hajózva-e délszaki hőn,
Hol feltárul előtted a sokszinü, régi vidék,
S csillan a tenger tiszta kedélye, a földközi kék,
Zúg derüsen körülötted a tenger örök, monoton
Bölcs fecsegése s az útasoké a hires romokon,
S tárgyilagos pompáju teremben rakva eléd
Hét teritékes, inyenc izü, francia módi ebéd?
S hogy milyen olcsók mind eme szép utazások, igaz,
Ám akinek nincs semmije sem, mondd, mit tehet az?
Igy vagyok énmagam is, lásd, nem más, ez csak az ok,
Hogy nem messze hajózva, hanem Pesten nyaralok.
Csak magyarázni akartam, nem panaszolni, ne hidd:
Szép a szabadság, bárha szegényes, bárha rövid.
Szép a szabadság, bárha belőle egyéb se marad,
Árnyékkép, hiu ábránd, és ha a gúnyneve csak!
Aztán meg, no hisz itt születék, itt telt el időm,
Pest levegőjét szítta be kissé satnya tüdőm.
Van költő, aki verssel idézi az ifjukorát,
S élnek előttünk száz üdefényü hasonlaton át
Nyáj és pásztor, ház körül apró csirke, galamb –
Énkörülöttem nem vala természet, csak a gang.
Emlékem ma az elmúlt éveken át idehajt
Nagyságát, szobalányt, egy egész nagy pongyolarajt,
Házmesterszót, vad porolást és konyhaszagot –
Jó emléket az egy kávépörkölde hagyott.
S bár nem nyílt nekem erdők zöld sürüsége, se rét,
Jól ismertem a város minden sétaterét.
Csókokat is Szent Margit jól ápolt szigetén
Váltottunk később, szivem első hölgye meg én.
Szénakazal nem volt körülöttünk, más e világ,
Áltermészet, sétautak, sok kerti virág.
Izlés nélküli, szürke, cikornyás épületek,
Ez honom, otthonos én már csak köztük lehetek.
Itt a lakosság rossz, cinikus, s a beszéde kevert,
Itt a magyar szó nem száll tisztán, torz, kitekert.
Álelegancia illeg az utcán, pompa, hamis,
Ó, hogy utálom, bárha hazámul vállalom is.
Később a munka a város más részébe sodort,
Ott, hol az új templom sem tudta a régi nyomort
Szépiteni, s hol a rongyos lázadozók tömegét
Fegyver, kardél és lovasattak kergeti szét.
Sűrű, kormos füst feketíti a rossz levegőt,
Kettős őrszem a tőkét védi a gyárak előtt…
Most legalább Budapestet látom nappal is én,
Munka között idegen lett nékem a nappali fény.
Az sem bánt, ha kegyetlen tűz le napos, heves ég,
Kánikulában nincs hüsitőbb, mint a henyeség.
Majd felüdít uszodában a víz, nagyokat ha uszom,
Víznél jobban régi kötésü Horatiusom.
Nem tenger vize, jól tudom én, e medence, de lágy
Habja ma úgy takar, úgy ölel át, mint télen az ágy.
Selyme ha véd, mit is árt, hogy az égen nagyzol a nap?
Óráim ma baráti mosollyal imígy mulanak.
Ámde ne hidd, hogy csak pihenéssel múlik a hét:
Uj nyelvet tanulok, s képzeld csak, az angolokét.
Emlékszel, hogy e nyelvet gyűlöltem valaha,
Mert a szememben az üzleti élet nyelve vala.
Bosszut azonban ugy állok e kalmár nyelvezeten,
Nyelvtanomat mindjárt költői felé vezetem,
S bár tele durva hibákkal könnyü gyakorlataim,
Érzékem tüzesül már Shelley nehéz dalain.
Igy eme nyelvet, amely tudományom elől elinal,
Majd utolérem a költészetnek szárnyaival.
Ugy képzeld, hogy míg neked írom e verslevelet,
Estefelé már kedvesem erkélyén heverek.
Látszik egész Budapest a Dunával a balkon alatt,
Bámulom a hegyeket meg a gyárakat és hidakat.
Lám, mi szokatlan idill! Mert vágyam s képzeletem
Ily ravaszul diadalmas a városi környezeten.
Alkony. A fák közt már a nap éji sötétbe ivel.
Tőlem e két hét és a szabadság így mulik el.
Ámde panaszra időm minek is pazaroljam el én?
Nézem a napsugarat, hogy játszik a fák tetején.
Comments