November

Három hét óta nem jártam az utcán.

Most is csak épp egy napra hagytam el

A sötétlő színekkel tarka könyvtárt.

Fekete ég volt, fekete november.

A városban jobbára fosztogattak,

Rendőrök, katonák és nyilasok,

Németek és magyarok. Szekerek,

Nagy teherautók, kézi talyigák

Vitték a szajrét föl a Várba és

Mindenfelé. Néha egy robbanásnak

Vagy ágyúszónak méne-tékel-ét

Hallhatta az elbarmult pesti nép,

De már hozzászokott, hülye közönnyel

Haladt a hevenyészett fahídon.

Először láttam a Dunába térdelt

Margit-hídat, a pesti pusztulásnak

Hasztalanul könyörgő hírnökét.

Egy napra jöttem el rejtekhelyemről:

Csak épp egyszer akartam látni még

A Hold utcát, a Szabadság teret,

A kávéházakat, a Lánchídat. De

Erre se jutott már idő. Anyámat

Láttam. Alig bírt lépést tartani:

Sokakkal együtt hajtották. Tízéves

Fiú ugrott ki hirtelen a sorból.

Szökni akart. Egy fegyveres suhanc

Utána lőtt. A fiú elbukott.

Hozzá ugrott az anyja is, de ő

Épp csak megsebesült. Egy nő a járdán

Így szólt fiához: „Nini, a zsidókat

Hajtják ott!” A gyerek bámult. A hajtók

Között kevés volt sváb. Sokan ízes,

Vasi, alföldi vagy nógrádi nyelven

És győztes kedvvel nógatták a zsákmányt.

Nem mentek lassan. Mire én hajón

Budára értem, ott voltak batyukkal.

A sötétben, a zuhogó esőben

Anyám kicsiny alakja fekete

Ruhában és kifúlva tipegett

Újlak felé. Este a társaság

– Tán vígaszul? – arról beszélt, kiket

Kell majd akasztani. De én Anyut

Már szívesen képzeltem volna el

A sárban végignyúlva gyors golyótól.

A délutáni nő tán nemsokára

Majd így szól gyermekéhez: „Nini, hajtják

A nyilasokat!” Elgondoltam azt is,

Lehet, hogy még tíz-húsz évig elélek,

És hogy a magyarrá ítéltetés

Életfogytiglan tart. Éjfél után

Behallatszott a zuhogó eső,

És tudtam, hogy a téglagyár szabad

Udvarán épp ez az eső szakad

Anyámra is. Fűtöttek. Ittam-ettem.

Vörösbort, húst. Marika sírt helyettem.