Az elkésett vénasszonyok nyara
Is eltündöklött már. Keményedik az ősz,
Akárcsak csontjaimban, tán ereimben is a mész. De még
A hídon átmenet mintha vattába lépnék
A folyó fölött. A köd. A híd közepén
Puha meleg csomó. Ez még a símogató
Délkeleti szél. Még nem fenyeget Észak.
A sirályok csak ringnak, még nem kavarognak.
Vagy ülnek csak tétován a rakpart lépcsősorán.
Ez még az enyheség, ez még mindig az a magas
Páratartalmú mérsékelt égövi ciklon.
És most ebben a ködben vagyok itthon.
Ez a torzképe a fausti pillanatnak:
„Ne tűnj el, gyönyörű! Ne mozdulj, maradj csak!”
Hogy is mondtam egyszer? Ha valaha idáig züllök,
Menjek tönkre akár! Elvihet az ördög.
Micsoda meztelen mosolyú május, aszaló augusztus mögöttem!
És most itt tudok föllélegezni, ebben a puha ködben.
Majd feltündökölnek-e még? Már hozzám soha vissza!
Sapphó szava károg: prosz sze uketi ikszó!
Ki bánja már a nyarat, hova tűnt? Nem az a baj!
Hanem hogy ez a pátyoló puhaság is szétfoszlik hamar.
Harapós hideget, hosszú havazást ígér a meteorológia.
Ez a kúráló ködköpeny kire készül? Énrám vissza már soha!
Április, május, július – volt-e valami olyan szép,
Mint ez az esővel terhes, impresszionista szürkeség?
Majd március föltámadása fúj, de nem nekem fújja: előre!
Hol leszek én már akkor? Hol leszek én jövőre?
Elcsúszom én a jégen, eltűnök a porka havakban.
Maradj, novemberi pillanat, te visszatarthatatlan!
コメント