Október

Érett vadszőllő venyigéje biborlik a sárga

Lombok közt, a hegyen,

Oldja a tájat a hegy tetején települve a pára,

Hogy finomabb legyen,

S oldja az ősz is az emléket, hogy visszaderengjen,

Ahova lép a jelen.

Még a nap is melegít, bibor ágaival befut engem

A fiatal szerelem,

Mint odaát kanyarogva biborral az inda befutja

A szürke romot, –

Hajlékony venyigék disze még szépíteni tudja

Azt, ami összerogyott.

Itt van az ősz, emlékszik-e még ez a táj a virágra?

Látod-e, szép venyigém?

Épp ez a lázas, tarka, biborlila, rőttüzü, sárga,

Őszi vidék vagyok én.

Már a gyümölcs is ritka az ágak közt, de peregnek

Levelek hervadva eléd –

Lehet-e, mondd, hogy bátor, alázatos, ifju szivednek

Ennyi elég?

Lehet-e? Barna szemöldöködet figyelem, kinyuló,

Karcsu, szeszélyes ív –

Sorsom képlete már. Alóla aranyszinü tó

Ölelni a mélybe hív.

Jaj, mit is adhat az ősz teneked? No, maradj vele mégis,

Gyönyörü áldozatul.

Hűvösödik. Most vérszinü már a világ, a vidék is

Borzongva átalakul.