1.
Hosszú esők után fehér virág a fán, zöldszínű az április,
A Duna ezüstjén, gyárak sűrű füstjén mosolyog át a Pilis,
Mint az ő hegyei, szeretnék zöldelni, megújulni magam is.
Már a fény órái csöngenek, sétálni indulnak a gyerekek,
Ahogy ők idelenn, vonulnak odafenn fehérvidám fellegek,
Látom, köröskörül minden újul, örül, csak énmagam szenvedek.
Engem itt marasztal kopott íróasztal, hivatali, únt robot,
Még sötétebb zárka az, amelyben árva szívem egyedül forog,
Hiába vergődik, újra s újra ütik láthatatlan ostorok.
De milyen tünemény száll a tavaszi fény aranyfátyola alatt?
Hogy ragyog idáig, fehéren cikázik, szemem elől elszalad,
Ahogy tűnik, rebben, mint arany szövetben vékony, ezüstös szalag.
De végleg nem szűnik, ott újra feltűnik, ezüstfehér mosolyú,
A légen átível, tündöklő égijel, szálló galambkoszorú,
Ahogy repül, játszik, fénye idelátszik s eltűnik a szomorú.
Eltűnik, elszéled, tavaszi szép élet vidámító szele száll,
A fény folyik, árad, elönt füstöt, gyárat, megszépül az ócska táj,
Mindegy, hogy mi szökik a kéklő ködökig, kémény-e vagy virágszál.
Eláll a könnyű szél, megáll, lebeg a dél, elindulok ebédre,
Jószagú légen át galambok glóriát rajzolnak a vidékre,
Örülnek a rügyek, remegnek a hegyek s nem tudják, hogy mivégre.
Már én sem kutatom, homályos utakon örömömre mi marad,
Ha minden elveszett, megmaradtak ezek a felhők és sugarak,
Duna lassú vize, szél fűszeres íze, szálló, játszó madarak.
2.
Istenem, istenem, adassék meg nekem, hogy ennyivel beérjem,
Hiszen vallom bátran, jeledet megláttam, Te üzentél énértem,
Sugarat, madarat, eleven szavadat látom, hallom, megértem.
Minden oly lebegő, a kéklő levegő áramlik most Tefeléd,
Szellő, felhő, napfény képében jössz felém, láthatatlan istenség,
Hadd leljek Tebenned békét a szívemnek, mely rossz lánggal égten ég.
Nem kérdem, hogy mit adsz, olvad a régi dac, ifjúságom aláhull,
Nem kérek jutalmat, csak egy kis nyugalmat, mert most éles zavar dúl,
Nem kérdem, hogy ki vagy, nem kérdem, merre vagy, földön-e vagy földöntúl?
Nem kérdem, mit tehetsz, szeretsz vagy nem szeretsz s törődöl-e énvelem,
És ha már nem élek, aztán mit reméljek s üdvösségem hol lelem,
Nem tudom nevedet, de a Te jeledet többé sose feledem.
Délidő áthatja, büszkén ragyogtatja gyárak feketült falát,
Amint lassan megyek, a budai hegyek intenek a folyón át,
Látom elrepülni, a fénybe merülni galamboknak csapatát.
Comments