A korlátnak dőlt a jellemszínész
Behemót szőrös testén tarfejével.
„Hogy az a Csortos mekkora művész volt” –
Kezdte a tapintatlan kabinos.
„És milyen elegáns, micsoda úr,
Hogy tudott enni, legyinteni, nőzni.”
És így tovább, egy félórán keresztül.
Állt Mohari, hallgatta rég halott
Nagymesterének magasztaltatását
Mind láthatóbban lankadó kedéllyel.
Majd közbevágott: „Tudja, mi különbség
Csortos között meg köztem?” Föltekintett
Értetlenül a lelkes kabinos.
„Hogy Csortos meghalt, én meg élek és
A vízbe ugrom.” És ahogy beszélt,
Úgy tett. De még tempózva is a vízben:
„Meghalt, meghalt…” – csak ezt dohogta egyre.
Egy hét múlva egy könnyed szivroham
Ledöntötte bozontos férfitestét.
Csortost szmokingban láttam utoljára
A Kis Lúdláb éttermében a német
Bevonulás estéjén, Moharit
Fecskében az uszoda teraszán.
S én, aki naptündöklésben kajánul
Hallgattam őt, most falnak vetve hátam
Figyelgetem nagy rozsda levelek
Lebegését a tiszta zöld medence
Tükrén, míg a terasz fölé behajló
Hatalmas törzsű platán ágain
Öt-hat dérfogta szélütött levél
Vacogva példázza – no, hogy is mondják
Divatosan? – a túlélés hatalmát.
Comments