Ott gomolyog nyelvi varázzsal, barbárul összedobálva
A régiek alvilága, az újak galaktikája,
A mítoszok összessége, plusz a robbanó atomok –
Bevallom, mindezekre én alig gondolok.
Ha néha eszembe tódul, félredobom sietve:
Tudom, hogy úgyis jut majd elég időm ezekre.
Tudom, ez zár magába időtlen időkön át,
A Hadész, a holtak szigete, az unalmas szörnyvilág.
Mert énnekem hiába festik leleménnyel újonnan:
Ez az a régi grand-guignol, amit mindig előre untam.
Ez az a hátborzongató, hatalmas ócskaság,
A létalatti létek vagy a transzcendenciák.
Ezek azok, amiktől a lelkem émelyeg, ásít:
Új gőzön felmelegített, maradék mitológiáik.
Hiszen értem ezt, éltem ezt én is, mikor az árnyadatok
Hirtelen egyezése szívemre, agyamra csapott,
A vijjogó bizonyosság, hogy valahogy, valahol
Fut hétszer körbe a fekete víz, és tátog a puszta Séol.
Volt, mikor feltört bennem is az alvilági láva,
Esővert, éji kertben voltam Thanatos fuvolása.
És beleillett az ősvilág gomolygó tájaiba
Az imbolygó világkép, a modern fizika,
Hogy az anyag, a kételyek fölé meredő, szilárd tömeg
Vadul keringő, villamos töltésektől rezeg,
A sugárzás határozatlansági viszonya,
Hogy ami szilárdnak látszik, merő koincidencia,
És ha a tényeket, a bizonyosat vélnéd érinteni,
Ezek is csak képletek, világvonalak metszései.
És az okot és az okozatot, a merész kutatást magába nyelte
Az ősidőktől létező éjfél, a démonok kertje.
De énnekem egyre megy, őstojás vagy robbanó atom,
Hogy régi vagy új mitológiák között unatkozom,
Mert fütyülök én mindenre, ami változhatatlan, örök,
Amibe majd eónokig oldódva elmerülök,
A léttelen létre, az ősi-sötét bálványra fütyülök –
Nekem az a csoda, ami ide fel, az elmúló fényre lökött.
Csak az a csoda, ami elmúlik, ami egy percig marad itt,
Ami nem volt, nem lesz, és amíg van, folyton változik,
Az életben tartó, harminchét alatti, hétköznapi láz,
A sokféleség, az egyediség, az ultima realitas,
Ami feltűnik, eltűnik, és ha volt, nem lesz többé soha:
Eónok múlva se teremti meg még egyszer a Világok Ura.
Comments