Télikabát

 

Így bámultam el például azon a gyanútlanságon is, hogy a húsvéti szünet lejártakor Bécsbe visszautazva, semmi jelentőséget sem tulajdonítottam annak a megbízatásnak, hogy lépjek érintkezésbe Etivel. Nem mintha nem örültem volna ennek. Etit láttam egyszer-kétszer Bécsben, hangversenyeken, mindig lányok társaságában – azok vitték magukkal –, akik, ha nem is voltak nagyon szépek, mindenesetre mutatósabbak Etinél. Igaz, hogy Eti nagyon igénytelenül, azaz szegényesen öltözött, még a lába sem volt olyan feltűnő, mint nyáron Kassákéknál szandálban és harisnya nélkül. Mindig ugyanaz a barna pulóver volt rajta. Egyszer láttam a nagy hidegek idején, amint a ruhatárban erre a pulóverre vékony, fiús börberi felöltőt húz – később meg is tudtam, hogy eredetileg csakugyan fiúra szabták. „Folyton arra kell gondolnom – olvasom most édesanyjának egy akkori levelében –, hogy te ott valóságos istenkísértést követsz el abban a szörnyű hidegben télikabát nélkül. Ez az abnormális hideg még olyan gőgös pasasnak is hideg, mint te vagy. Bizony, lányka, én nem tudok segíteni rajtad, és ez nagyon elszomorít engem. De lehet, hogy egyszer csoda történik, és megvagyonosodom, és akkor olyan télikabátot kapsz, amelyikben körül kis kályhák lesznek beszerelve. Csak addig várj türelemmel, lányka, és nagyon-nagyon vigyázz, hogy meg ne hűlj.” De nemcsak meleget nem adott sokat az a fiúkabát: nem is segített felszínre hozni azt a szekszepiljét – ahogy akkoriban neveztük –, amely még mindig rejtve volt előttem, habár Klárival már nem találkoztam, nem is igen ábrándoztam róla. De amikor egyszer a hangverseny szünetében a köszönésen túl néhány percre szóba állt velem, észrevettem arca melegítő okosságát, és ha szavaiból nem is szikrázott olyan színes és szeszélyes képzettársítás, amilyet Katiban vagy Kláriban csodáltam, ezt is a szerénységének tulajdonítottam, s rokonszenvesnek találtam. Jólesett volna többször és hosszasan elbeszélgetni vele, de társaságban volt, s az, hogy Kassák lánya – mert a lány és a mostohalány közti különbséget ebben az esetben elhanyagolhatónak véltem –, a szememben olyan rangot adott neki, hogy biztatás nélkül nem mertem volna közeledni hozzá. Pedig csöppet sem volt fölényes, és mint később elmondta, csodálkozott is, miért vagyok olyan visszahúzódó. De még a látszatát is el akartam kerülni annak, hogy a társaságába tolakszom.

​

​

Kassákné Simon Jolán levele, lányának, Nagy Etelnek

1929 k.

eredeti levél

Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár