Új erő

​

Akkoriban furcsa volt nekem, hogy ez az újonnan észlelt cinizmusom nem csillapította a rohamokban rám-rám törő fájdalmat – ma már tudom, hogy annak a következménye vagy legalábbis a velejárója volt. Ezt a fájdalmat a vigasz sem csökkentette – inkább növelte. Vigaszban pedig nem volt hiány. Az Argonauták már előző évben megszűnt, a Tóth Árpád Társaság minden megbeszélés nélkül szétoszlott, de Waldapfelék, Hajnal Annáék és Radnótiék többször jöttek össze, mint azelőtt, csak hogy engem bevonjanak féltő szeretetükbe. Legfőbb vigasztalóm azonban Zelk volt. Abban az időben olyasféle szerepet játszott az életemben, mint a Proustéban Bloch, az a zsidó barátja, akiért a családja gúnyolja, de aki rendszerint készen áll vigasszal és kedvére való szavakkal, és ezt csak ő tudja neki megadni. Zoltán később szerette magát cigánynak nevezni, legemlékezetesebben a fogsága után hat évvel megjelent kötetében, A tűzből mentett hegedűben. Volt is benne valami a jó cigányból. Ha azt mondanám, hogy mindenkinek a helyénvaló nótát húzta a fülébe, rosszindulatú félreértésre adnék alkalmat. Az igazság az, hogy ő maga nagyon érzékeny ember volt, és ösztönösen megérezte, mire szomjaznak barátai. Engem úgy vigasztalt, hogy meg se próbált vigasztalni. Többször meglátogatott a Sas utcában, ilyenkor nálunk vacsorázott – anyám szerette őt, apám pedig, ha nem örült is neki, akkor még őt is megtűrte –, aztán visszavonultunk az én szobámba, és éjfélig beszélgettünk, főként Etiről, no meg versekről – ebben az időben először neki mutattam meg a verseimet.

Mert verseket – ezt már az első fejezetben is említettem – persze most is írtam. Ha este elfogott a fájdalom rohama, csak egy hatékony injekció volt ellene: ha versbe tudtam kezdeni. Igaz, hogy a vers is rohamszerűen tört rám, nem az én szándékomból, megfontolásomból. A tudatnak legföljebb annyi szerepe volt a folyamatban, mint egy vad folyótól sodort kenu evezősének, aki erejét megfeszítve igyekszik esélyesen forgatni lapátját, hogy kikerülje a sziklákat. Így is a versek nagyobb részét elrontottam, nem is gondoltam rá, hogy megjelentessem őket. De a sikerültebbekről éreztem – és ebben Zoltán is megerősített –, hogy jobb verseket írok, mint Eti halála előtt: valamilyen új erő férkőzött beléjük – belém. És amiben a tudatnak legfőbb része volt: most lettem igazán képes levonni gyakorlatban a gyökeres következtetéseket Németh László maró kritikájából, amely hét évvel azelőtt, első kötetem után, révült locsogásban marasztalt el – vagyis le tudtam mondani képekről, szakaszokról, ha önmagukban szépek voltak is, de a vers meg tudott lenni nélkülük.

 

​

A fiatal Nagy Etel és Vas István portréja

1936

Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár